Ha vagytok itt orvosok, ápolók, asszisztensek:hogy bírjátok a sok betegségről és betegről való tudomást? Főleg, amikor gyógyíthatatlan betegséggel, beteggel találkoztok?

Láttál már több hullát?

(bocsi a visszakérdezésért)

Tisztelt #2-es!

#1-es voltam, és (soron kívül Neked válaszolnék) -elnézést a kérdezőtől.

Nem lehet "mindent megszokni".

Lehet, hogy te erősebb karakter vagy, és akkor igen.

Akkor én vagyok a gyengébb.

Kérdezőnek.

A betegségről való tudomás vétel, már nem feltétlen orvosi, asszisztensi kérdés.

Csak Ők is érintettek.

DE nem hiszem, hogy "megszokták".

Ezt nem lehet "megszokni", ha valaki... folytassam?

Láttam épp elég hullát, és engem is visszahoztak a "túloldalról".

Nem vagyok büszke arra, amit megtapasztaltam.

Nem lehet "megszokni".

#4

"Te te vagy, más meg más."

Ebben egyetértünk.

Nem "megszokásról" van szó. - szerintem - alkalmazkodás, az jobb szó és akkor nem fogsz látni "ellentmondás"-t.

A "megszokás" egy befejezetlen ige.

Ha valaki "megszok" egy olyan állapotot, ami változik, akkor leragadt a saját tudatában.

Ez nem filozófia, hanem tény.

Ilyet állítani, hogy: "megszokott", épp annak az ellentételezése, hogy ez nem egy konstans helyzet.

Hanem változás.

Nem fotó szakkör, ahol egy pillanat van megörökítve.

először nehéz feldologzni és mindenkinek vannak olyan esetei, olyan betegek, történések, akit/amit soha nem felejt el...

de a többséget meg lehet, sőt kell is szokni. Sajnos muszáj érzelmileg valamennyire eltávolítanod magad ezektől, mert ha nem, akkor beleőrülsz, nem lehet úgy dolgozni.

Szülésznő gyakornok vagyok, év elején találkoztam egy fiatal, majdhogynem pályakezdő szülésznővel, aki elmesélte, hogy volt kisbaba, aki az ő karjai között halt meg pár órásan; élettel nem összeegyeztethető kromoszómarendellenességgel született. Nagyon nehéz az ilyesmit feldolgozni, de félre kell tenni az érzelmeket (már amennyire lehet) és munka közben csak a feladatra szabad koncentrálni, mert sok múlik rajtunk és azon, hogy milyen állapotban vagyunk.

Mondta, hogy még napok múlva és otthon is azzal gyötörte magát, hogy vajon mit érezhetnek annak a szegény kis angyalkának a szülei. Igen. Borzalmas fájdalom ebbe belegondolni is, de meg KELL tudni állni ezen agyalni.

Szerencsére én olyan típus vagyok, hogy ha hazaérek vagy máshol vagyok, akkor teljesen elfelejtem, hogy mit láttam a kórházban, mi történt ott stb. El tudom választani a magánéletet a munkától, és ez fontos. Annak, akinek ez nem megy, nehéz dolga van az egészségügyben.

Ápoló és orvos rokonom is van, ők gyakran mesélik, hogy az évek során már annyi mindent látnak, hogy mintegy érzéketlenné lesznek bizonyos fokon, így nem érintik meg őket különösen a halálesetek. Pályakezdőként ez biztosan máshogy van.