Pánik betegséggel való dolgok, tanácsokat várok!?

Szóval a szüleim elváltak amikor én 10 éves voltam, nem nagyon hatott meg mert rájöttem, hogy apám sose foglalkozott velem, aztán anyámmal meg a bátyámmal maradtam, úgy voltam, hogy anyám az egyetlen ember az életemben akire mindig számíthatok, 13 éves voltam amikor anyám elhurcibált egy falura, új élet , új ember, csodálatos volt! nagyon jól beilleszkedtem felüdülés volt minden! aztán 1 év múlva anyám élettársa megbolondult, agresszív lett, megverte anyámat a szemem elött ez engem nagyon összetört mert úgy gondoltam anyám az egyetlen ember akit szeretek és mellettem van! aztán a faluról visszaköltöztem oda ahol előtte laktunk, anyám a faluhoz közeli városba dolgozott és nem tudta ott hagyni így ő oda én meg visszaköltöztem, nem volt jó! depressziós voltam elvesztek a régi barátaim magamba zárkóztam és rettegtem az elmúlt dolgok miatt! jártam pszichológushoz nem segített lógtam a suliból, elveszett voltam, aztán jött az a gondolat, hogy felköltözök anyumhoz persze csak kollégiumba kerültem, jó volt élveztem, sok ember körülöttem sok barát és anyám is közel volt. Aztán 1 év kollégium után úgy döntöttünk beköltözünk egy albérletbe, ez így is történt, jól meg voltunk amíg nem jött egy fiú az életembe, kicsit elhanyagoltam anyámat és boldog voltam, szerelmes, viszont ez a fiú tönkre tette az életemet, vert, megcsalt, mögöttem csúnya dolgokat csinált, 1 évig voltunk együtt számomra nagy szívfájdalom volt, becsapott ahogy tudott irányított még naív voltam, mindent megtettem amit kért, egyszer rávett arra hogy füvezzek vele, megtettem viszont a fű számomra nagyon rossz volt és nagyon megbántam hogy hozzányúltam, beparáztam és ez egy nagyon rossz emlék volt, miután megtettem másnapra rá furcsa érzés fogott el azt hittem hogy még mindig a drog hatása alatt vagyok, amikor ezt mondtam az akkori barátomnak azt mondta lehetetlen, onnantól kezdve nem foglalkoztam vele, volt hogy úgy éreztem ott helyben elájulok szédültem, féltem kimenni az utcára féltem a haláltól, a kapcsolatunknak vége szakadt ami engem nagy depresszióba tett, szerencsére volt egy barátnőm aki sokat foglalkozott velem és fél év után sikerült túltennem magam rajta, aztán jött egy nagyon jó barátom akivel régen együtt voltunk de nem volt komoly, nagyon sokat beszélgettünk ő is sokat segített hogy túltegyem magam a dolgokon, nagyon jó barátok lennünk, 3 hónapon keresztül minden nap beszélgettünk, aztán találkoztunk, buliztunk jól éreztük magunkat és összejöttünk, ez csodálatos volt az életemben újra boldog voltam! Egy nap kiváncsi lettem hogy miért érzem magam ilyen furán és rákerestem az interneten a tüneteimre kidobta , hogy pánikbeteg vagyok, ő volt az első akinek ezt elmondtam, kicsit elgondolkoztam a dolgokon, féltem tőle, nem tudtam feldolgozni hogy ez igaz lehet, anyám volt a második akinek elmondtam viszont váratlan fordulat ért akkor, nem hitte el azt hitte bemesélem magamnak! mert ő nem vette észre soha! nagyon jól tudtam takarni hogy rosszul vagyok emrt nem érdekelt, a tüneteimből elmúlt egy pár az idő alatt de amikor megtudtam kicsit beilyedtem, szóval ott éreztem azt hogy nem számíthatok anyámra itt kezdődtek a problémák, aztán jött a barátom, boldog voltam! nagyon szerelmes mindig! úgy éreztem a betegségem kezd elmúlni kibírható volt jó volt ha hetente 1x rámjött ami megnyugtatott, szinte éjjel nappal együtt voltunk a barátommal, anyám nehezen tűrte mert hanyagoltam, de úgy éreztem soha többet nem számíthatok rá, nagyon összetörtem amikor leszarta, hogy beteg vagyok, a barátom teljes mértékben mellettem állt! olyanok voltunk mint a barátok mindent megbeszéltünk és szerettük egymást! anyám besokalt, elkezdte utálni a barátomat elkezdte úgy mondd tiltani tőlem, úgy éreztem irigyli a boldogságom és meg akar fosztani tőle! újabb depresszióba estem, nem tudtam kezelni a dolgokat, nem tudtunk akkor együtt lenni a barátommal amikor akartunk anyám miatt! nagyon megharagudtam rá, a betegségem feleserősödött szinte napi szinten rámjöttek a tünetek, nem tudtam mi tévő legyek! az utcára alig merek már kimenni mert egyre több helyen rámjön, alig tudok találkozni a barátommal mert félek már lemenni az utcára is! elmentem pszichiátriára, igazából többet vártam az orvosoktól de csak felírtak 0,25mg frontint, amikor emgkaptam a lapot hogy pánikbeteg vagyo az volt az első hogy anyámnak eldicsekedjek vele hogy higgye el hogy nem hazudok! hazajöttem kérdezte mi volt, mondtam neki az amit mondtam! erre azt kérdezte és ezt hogy állapította meg? mondtam neki hogy elmondtam a tüneteimet! erre azt mondta hátt akkor jól meg vizsgálhatott , még ezek után se hitte el! ami még nagyon idegességbe torkolt, már utálom! a saját anyámat akire azt hittem hogy mindig mellettem fog állni! a barátom mellettem áll! de már szerintem idegesíti hogy félek kimenni az utcára és hogy nem tudok lent lenni sokat mert rosszul leszek, persze ez érthető is, ezért vagyok már nagyon ki! anyámmal a kapcsolatunk már nem nevezhető anya lánya kapcsolatnak inkább csak eltűröm mert ekkora fájdalom még nem ért az életemben! Igazából azt sem tudom hogy a betegségemet mi váltotta ki, de tudom hogy már nagyon nehéz így élnem, hogy nem tudom azt csinálni amit én akarok nem tudok akkor lent lenni addig amíg én akarok, már a rabja lettem és nem tudom hogy szabaduljak! nagyon nehéz elviselni! a gyógyszerrel kapcsolatban pedig annyi, hogy a betegtségem miatt félek az új dolgoktól rosszul leszek tőle, már annyiszor próbáltam bevenni egyet de nem merek! amióta beteg vagyok még fájdalom csillapítót is csak akkor veszek be hamár szétszakad a fejem! nem tudom miért így reagálok rá de félek tőle! félek hogy nem leszek önmagam, hogy furcsa érzés lesz! pedig sokan mondták, hogy csak jót tesz de nem tudott rávenni senki hogy bevegyek egyet!.. félek az élettől! Kérlek segítsetek nyugtassatok meg mert nem birok tovább így élni!!!