Az ember megérzi, ha közeleg a vég?

(Hosszú lesz, bocsánat)

Az a helyzet, hogy úgy érzem, már nincs sok hátra. Sosem voltam az, aki hű de félt a haláltól, viszont ettől függetlenül nyilván nem is óhajtozom eltávozni. Szeretek élni. Amit tudni kell, hogy egy 18 éves végzős srác vagyok, és autoimmun pajzsmirigy gyulladásom van. Erre a betegségre szedem minden nap az előírt gyógyszereket, viszont mostanában egyre rosszabbul érzem magam. Nagyon fáradt vagyok, pedig eleget alszom és eleget eszek, mégsincs energiám. Tesiből is fel vagyok mentve (könnyített) így nem vagyok annyira terhelve, mégsem tudok csinálni körülbelül semmit. Kicsit olyan mintha a testem nem bírná.

A betegségem miatt vannak rosszulléteim, ezek általában kimerülnek a szédülésben és fejfájásban, illetve az egyensúlyom néha elveszik, emiatt dőlöngélek sétálás közben, de már hozzászoktam, nem tulajdonítok neki nagy figyelmet. Viszont ez az erőhiány megvisel. Tesiből a tanév elején még az osztály legjobbjai között voltam, mostanra meg már felmentettként vagyok jelen - kicsit drasztikusan romlik a helyzetem, úgy érzem.

Tehát összességében úgy érzem nincs sok hátra; kezdem is elveszíteni az érdeklődésemet mindentől.

Viszont: Mivel hormonális betegség, így azzal is tisztában vagyok, hogy befolyással van a hangulatomra, így szkeptikusan kezelem egyelőre a dolgot. Illetve ősz van, ami szintén hatással van az emberek hangulatára.

Szóval kettős érzésem van: egyfelől úgy érzem meghalok hamarosan, másfelől meg nem hiszek magamnak, mert lehet csak szórakozik velem a szervezetem.

Hamarosan lesz kontrollom, érdemes ezt megmondani az orvoasnak, vagy végső soron nincs min aggódnom?

Előre is köszönöm a válaszokat! :)