Hogyan dolgozzam fel,hogy betegségek miatt véglegesen megváltozott a külsőm?

34 éves nő vagyok.Tizenéves koromban kezdtek el nálam krónikus betegségek megjelenni,amikkel együtt kell élnem egész életemben.Aztán elkezdtek nyomot hagyni a külsőmön ezek az egészségügyi bajok.Először a dús,hosszú hajam kezdett el ritkulni,vékonyodni,és folyton zsíros-korpás lett,hiába mostam rendszeresen.Mára már a nagy része kihullott, alig takarja haj a fejbőrömet,foltosan kopasz (főleg az egyik oldalt),és nagyon ritka.Póthajakat kell hordanom.A betegségek kezdetekor nagyon drasztikusan lefogytam, majd hirtelen meghíztam (+20 kiló),és körte alkatúvá váltam.Folyton bántott a környezetem,hogy gusztustalanul kövér vagyok,így kemény önsanyargatással,évek munkájával a túlsúly egy részétől sikerült megszabadulnom,de maradt a beesett, pici felsőtest,és az óriási combok az eredeti,normál alkatom helyett.Ez még nem minden, mert nő létemre fekete szőr került konkrétan az egész testemre,még a szemem alatt is vastag fekete szőrök vannak,bajusz, szakáll,pofaszakáll,még az orrom hegye is,mindenem faltól falig olyan, télen-nyáron,40 fokban is hosszú nadrágban kell járnom (a kis szőrtüszők elárulják szőrtelenítés után is,hogy ott férfias,vastag szőrtakaró nő),rövid ruha,fürdőruha esélytelen.Az arcbőrömre is csúnya aknék,pattanások,foltok nőttek,hiába kezelem,és járok kozmetikushoz.Az arcvonásaim csontossá,férfiassá váltak.Úgy ráncosodok, mint egy 50 éves nő.A külsőmet érintő tünetekre kaptam hormontartalmú gyógyszereket,de sajnos erősen rontottak a tüneteimen,csak az aknés bőrön segítettek valamennyit.Én ezt testi változást képtelen vagyok feldolgozni.Minden betegségemmel,lemondással együtt tudok élni,de a megcsúnyulással nem. Az öngyilkosságon gondolkodom hosszú évek óta.Depressziós,otthonülő és pánikbeteg lettem,nem bírok az emberek szemébe nézni,akkora szégyenérzet van bennem.Mintha kést vágnának belém, ha csak rám néz valaki, és szeretnék elfutni.Az sem segít, hogy a környezetem sokszor nevet és gúnyolódik rajtam, hogy fiatal nő létemre csúnya és milyen egy igénytelen nő vagyok.Ha régi ismerőst látok,inkább elmenekülök,nehogy megássam a szemükben a döbbenetet,hogy "Úristen,hogy nézel ki",kivéve,mikor fel sem ismernek.Ha a tükörbe nézek,hányni tudnék,és nem látom önmagamat a tükörképemben.Megvetem ezt,amivé váltam,úgy érzem,képtelen vagyok elviselni.