Halucináció, mikor ér már véget?
Lehet kicsit hosszú lesz, de ki kell fejtenem ezt.
Hogy is kezdjem...
Tehát vannak halucinációim, ezt nem úgy kell elkepzelni hogy behaluzok egy valamit a sarokba és beszélgetek vele, hanem csak egy-egy pillantásra látok embereket akik nincsenek is ott, olyan hangokat mint pl léptek, mikor senki sincs körülöttem, vagy zene amit egy pár másodpercig hallok, de más nem hallotta aki körülöttem van. Most perpill. Mert régen ez sokkal rosszabb volt, akkor olyasmiket is láttam, hogy valaki leesik egy fárol, vagy lehajoltam az üres irodában valamit felvenni, és a lábaim között láttam még 2 másik ember lábát...
Tudni kell, hogy engem ezzel kezeltek már. Elég szörnyű gyerekkorom és fiatalfelnőtt korom volt, a pszichológus azt állapította meg, hogy posztraumás stressz szindrómám van.
De a kezelést befejeztük, gyógyítani nem lehet viszont nem olyan durva hogy ne tudjak tőle normális életet élni, így 1 év kezelés után elengedtük egymás kezét. Gyógyszert se kellett szednem, tehát csak azt akarom ezzel mondani, hogy ez egy enyhe dolog nálam, viszont annál zavaróbb.
Elmentem a háziorvosomhoz is, mivel a pszichológiai kezelés követően se változott a helyzet, csak enyhült. Beutalt teljes kivizsgálásra, mely szerint is egészséges vagyok, nincsen agyi torzulásom-betegségem és ezt azért volt fontos megállapítani, mert azt gondoltam azért látom ezeket, mert volt egy nagyon komoly fejsérülésem. Tehát, most úgy állunk, hogy van egy enyhe posztraumás szindrómám, de tényleg lehelletnyi gyenge, és ennyi.
Akkor örökké együtt kell élnem a halucinációkkal? Meg ezzel a betegséggel?
(az orvos és a pszichológus orvos szerint már nem lenne szabad halucinácinálnom)
Azért látok ott nem lévő embereket a pszichológusom szerint, mert súlyosan bántalmaztak. Attól félek, hogy aki bántalmazott még visszatérhet.
Nem félek tőle, maximum a tudatalattim fél tőle, hisz börtönben van.
De igaz, leginkább hozzá kapcsolatos dolgokat látok.
Mit tehetnék még? Feldolgoztam, megtanultam a történetekkel együtt élni. Már nem úgy fáj, mint régen. 5 évembe került, de én sikeresnek érzem hogy így tovább tudtam lépni. Elfelejteni sose fogom tudni, nem is lehet. De megbocsájtottam neki, kva nehezen ment de sikerült. Akkor miért kínoz ezzel még mindig az agyam?
Amúgy teljesen átlagos életét elő ember vagyok, vannak barátaim, férjem, kutyám, lakásom, normális munkahelyem, hobbim, és boldog vagyok.
Tehát tudok normális életet élni ettől függetlenül, viszont nagyon zavaró mert minden egyes "látomás" után elgondolkodok a történteken, és nem akarok folyton a múlton rágódni mikor a jelenben és a jövőben van szükség rám.
Köszi a válaszokat!
válasza:Nagyon, nagyon, nagyon profi volt a pszichológusom. Tényleg, egy hatalmas szaktekintély.
Azért gondolja azt, hogy nem gyógyítható, mert ami tragédia velem történt nem feldolgozható. Rengeteget haladtunk a trauma feldolgozásában, de annyira egybe forrtam vele már, nem javítható ki. Ezért nyilván maradandó károkat okoz. Tehát nem úgy kell elkepzelni ha valaki felemeli a hangját a közelemben vagy velem szemben, akkor szetverek mindenkit vagy teljesen letargikus állapotba kerülök, egyáltalán nincsen ilyen hatással rám és kitudok állni magamért.
Viszont benne van a mindennapjaimban, benne van a gondolataimban, minden kis mozdulatomban, amiatt azt gondolja, hogy a posztraumas dolog nem fog eltűnni. Ezért hívja nem gyógyíthatónak.
A posztrauma pedig ott érhető tetten, hogy halucinálok, ha felém nyúl valaki akár szeretetből ,akkor összerázkódok.
Amúgy nem akarok gyógyszereket szedni, ezen kívül kéne megoldás. Szedek elég gyógyszert, cukorbeteg vagyok.
válasza:Lehet valaki nagyon jó, profi szakember, nem mindenkinek jöhet be az ő módszere.
Lehet, hogy egy "kevésbé jó", másik szakember jobban tudna segíteni neked, hosszútávon.
válasza: válasza: válasza:Köszi a válaszokat!
Kedves 4.es válaszoló, sajnálom hogy neked is ilyen életed volt. Kívánom neked a legjobbakat. :)
Engem testileg, és lelkileg is bántalmaztak, körülbelül 50-50%-ban. És szexuálisan is.
Elég brutális volt, tényleges életveszélyes helyzetben voltam, és a halálfélelem miatt főként alakult ki nálam a szindróma.
Az esetre emlékeztetőül sajnos a testemen is maradtak hegek. Konkrétan nem írnám le a traumát, ha nem baj. De olyasmi, amit a legtöbb ember csak a horrorfilmekben lát.
Viszont, engem egy nagyon erős, szeretetteljes család vesz körbe, akik nagyon szeretnek és én is viszont őket. A gyerekkorom zseniális volt, a szüleim a legjobb szülők a világon, mindig csak szeretetet, elfogadást, megértést kaptam tőlük.
A magán és családi életem tökéletes, jobbat nem is kívánhatnék. Házas vagyok, és jobb férjet nem is lehet elképzelni.
Tehát biztosan nem ezzel van a probléma.
Érdekes, mert amúgy én már nem vagyok depressziós, mégis halucinálok.
Rengeteg barátom is van, normális munkahelyem, elég pénzünk is van, a hobbymat is imádom.
Az életem tökéletes lenne, ha nem történt volna az ami.
Nincs ok a halucinációra, mégis ma is többször megtörtént.
Kedves utolsó válaszoló, nő vagyok, a 20-as éveim végén járok, és van szerető társ mellettem. Nem csak szerető társ, hanem szerető család is, rengeteg testvér, és barát. Támogató munkatársak, rengeteg ember vesz körül. :)
Ha ezek nem lennének, igazat adnék neked, de tényleg komolyan mondhatom, hogy nagyon boldog vagyok. Ténylegesen boldog vagyok, nem csak örömöt érzek néha napján, hanem mindennap hálát, és boldogságot. Nem vagyok depressziós, és szomorú. De halucinálok, folyamatosan, úgy hogy az életem rendben van, sőt. Testi, és agyi betegségem nincsen, igaz hogy nagyon komoly fejsérülést szenvedtem, és az arccsontom is több helyen durván eltört, ahogy a koponyám is, de megúsztam, mert nem maradt maradandó károsodás. Egyszerűen elképzelni se tudom mi lehet a gond.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!