Szülőként zavarna, ha az új kistesót a kamasz nem akarná látni se?

Szerintem abszolút érthető a reakciója. Mégis mi a francot szeressen benne????? Most született, nem is látta és az a gyerek még nem tud csinálni,/mondani semmit sem, amiért lehetne szeretni vagy kedvelni. Nem mindenki tartja aranyosnak vagy cukinak a kisbabákat szimplán azért, mert kisbabák. Másrészt nagy köztük a korkülönbség is, ami szintén nem mindegy. Valamint a nagynak ezer más fontosabb dolga van, pl. továbbtanulás, mint egy kisbaba.

Nekem is van egy féltestvérem, akivel szintén nagy a korkülönbség közöttünk (több mint 10 év). Ma már tök jó a kapcsolatunk és rengeteget beszélgetünk, csomó közös programot szervezünk stb., viszont ez csak a kamaszkorom végén kezdőtött. Addig teljesen érthető módon nem tudott velem mit kezdeni, mert nem egy szinten voltunk. Mikor már tudtunk olyan programokat csinálni, amit mindketten élveztünk és tudtunk értelmesen kommunikálni egymással, akkor már jobb volt a helyzet. Addig pedig egyszerűen nem volt köztünk semmi kapocs... Ott volt egy idegsítő, vinnyogó kisgyerek, aki állandóan az idióta meséiről pofázott, hülyeségeket kérdezett és kb. le sem lehetett lőni és ott volt egy kamasz, aki a tanulásra akart koncentrálni, eljárt a barátaival koncertekre/moziba/bulikba, megtapasztalta az párkapcsolat jó és rossz oldalait stb., stb.... Ha valaki az érettségi környékén odahozott volna a nyakamra egy ordító csecsemőt, akkor szerintem az első gondolatom az lett volna, hogy azonnal el akarok tűnni onnan és költözök.

Ez még nem azt jelenti, hogy nem kíváncsi rá egyébként. Lehet kíváncsi rá, csak tényleg sok dolga van. Aztán majd ha hazamegy a kicsi, lehet le se fog tudni szállni róla! :D

De ha tényleg nem érdekli, akkor az sem feltétlenül baj.

20/F

Ebben a korban az ember a barátaival van, bulizik, stb., de ez nem azt jelenti, hogy nem aggódna a családjáért.

#53-as voltam.

Bennem felmerült egy màsik lehetőség is.

Mivel betegen született a féltestvére nem lehet, hogy nem mer/akar bemenni a kòrhàzba az ott làtottak miatt, esetleg fél a kötődéstől, illetve a betegség hatàsaitól? A betegség mibenlétéről semmit nem tudunk. Maradandó vagy gyógyítható? Előfordulhat, hogy a félelmeit a nemtörődöm viselkedéssel próbálja palàstolni.

Lépjünk már vissza kettőt.

A gyerek KÉT hónapja született, azóta nem jöhetett ki a kórházból, a kérdésből pedig úgy tűnik (meg logikus is) hogy nem lehetett rögtön látogatni, hanem mostanában kezdtek el látogatókat beengedni. Gondolom nem is 0-24-ben van látogatási idő, hanem megadott időpontokban.

A nagyobbik érettségi évben van, normális ember ilyenkor tanul, és tele van dolgozatokkal, előkészítőkkel, faktokkal, házi feladattal.

Nem lehet hogy nem leszrja a kicsit, hanem valóban csak nincs ideje?

Főleg hogy a kicsinek nem lesz jobb tőle, gondolom az idő nagy részében alszik, nem lehet beszélni hozzá, nem lehet felvenni, csak állni a kiságya mellett és nézni mint a cirkuszban hogy jé, kisbaba, viszont a nagynak megterhelő lehet a kórház, a sok beteg kisbaba, ki tudja mitől tart esetleg, hogy kötődni kezd és összetöri esetleg nem gyógyul meg, hogy összeszed egy csodás fertőzést vagy mandulagyulladást aztán ülhet otthon novemberig, vagy csak simán nem szereti a kórházi légkört. Most ez tényleg fontosabb mint a felvételi?

Ráadásul valószínű hogy a baba óta ő van a középpontban, ami érthető is, mert egy beteg csecsemő nyilván több figyelmet érdemel, de ha a tanév kezdete óta csak azt hallgatja hogy a baba így, a baba úgy, rá meg nem jut annyi idő, akkor felmerülhet benne hogy nem tartozik a családhoz, ti elvagytok a gyerekkel, nem értek rá mondjuk az ő pályaválasztási dilemmájára, akkor ti foglalkozzatok a gyerekkel ő meg elvan magában.

Sértődés helyett mi lenne ha beszélgetnétek vele, hogy ő hogy viszonyul a gyerekhez, és miért nem jár be a kórházba?

Nekem 16 év különbséggel született a féltestvérem és én mondjuk kíváncsi voltam rá, de nem alakult ki köztünk ez a tipikus testvéri kapcsolat. Persze, kérdés, mi a tipikus testvéri kapcsolat, mert én mindenhol azt látom, hogy nagy ívből sz*rnak egymás fejére a legtöbb családban a testvérek, főleg idősebb korban.

Szóval örültem a féltesónak, de 16 éves voltam és megvolt a saját kis életem, világom és a hátam közepére sem kívántam egy kisbabát. Anyámék folyton tukmálták, meg azt akarták, hogy etessem, fürdessem, pelenkázzam, de minden porcikám viszolygott tőle. Messziről aranyos volt, de anyukát játszani nem volt kedvem, ami szerintem teljesen érthető volt, bár sokszor megkaptam, hogy érzéketlen vagyok.

És nálam nem az volt a "baj", hogy csak féltestvér, hanem, hogy rohadt nagy a korkülönbség, nem együtt nőttünk fel, nem játszottunk együtt, alig vannak közös élmények, plusz tukmálták és aztán lelkizsaroltak, szapultak miatta.

Nem olvastam a rengeteg választ.

Én vagyok így, 28 évesen egy 8 éves öccsel, apám oldaláról.

2 évig titkolva volt, aztán beállított hozzánk a nő a babával a semmibőo, hogy fogadjuk be a családunkba(anyához meg hozzám, anya szüleinek a házába).

Értelmiségi család vagyunk, apa doktorált, a nőnek 5+ gyereke van, fehér diplomás nő, 40esként vállalta be a babát alkalmi kapcsolatból az 50hez közeledő apám tudta nélkül(apa jól keresett akkoriban)

Innen a nő része le volt tudva, nem akartam vele semmilyen kapcsolatot, nagyon taszító életvitelt folytat, a hozzáállása pedig nagyon durva, tök bolond komolyan, aki így kutat fel féltestvért a gyerekének. Utána még egy két évig írogatott a totyogós gyerekének csinált facebook oldalról nekünk..

Apa vére van még a gyerekben, aki miatt érdekelhetne, de apával rossz a kapcsolatunk, sok megbocsáthatatlan dolgot tett, na meg vert is az évek alatt, hazudozott, megalázott stb..

Szóval az ő vérvonala sem hat meg nagyon, ha lehetne törölném is..

Mivel a gyerekbe egy számomra taszító ember, és az életem egyik megkeserítőjének vére fut, nem igazán érzem testvéremnek a kisfiút. Az csak a pláne, hogy nem együtt nőttünk fel. Sajnos kiderült, hogy sérült a kisfiú, így valamennyi bűntudat ébredt bennem, de azt hiszem inkább csak sajnálat.

Mindenesetre jól alszom és nem tekintem tesómnak, van, hogy hónapokig eszembe sem jut, hogy létezik.

Apa természetesen néha látogatja és fizet utána, de a ritka alkalmakon, mikor találkozunk, nem beszélünk erről.

Már anya vagyok, így sem hat meg jobban a dolog.