Szerintetek érthető, hogy nem szeretek otthon lenni vagy velem van a baj? Mit kellene tennem? 21/L

Ne szeretek otthon lenni, mert általában feszült és puskaporos a hangulat. Lehet, hogy hülyén hangzik vagy csak bebeszélem magamnak, de már konkrétan attól rosszul érzem magamat, ha belépek a házba.

A családom minden tagja olyan típus, aki mindenen megsértődik, magában forrong, duzzog, mártírkodik és semmit sem képes megbeszélni senkivel sem. A szüleim között így állandóak a veszekedések, egy jó szavuk nincsen egymáshoz és maximum beszólogatni tudnak, megjegyzéseket tesznek, grimaszokat vágnak stb., stb. Jobb esetben szimplán csak kerülik egymást és egymás háta mögött teszik mindezt, de azért ez messze nem ideális. Engem ez nagyon zavar, mert egyben fárasztó és idegesítő is ezt hallgatni, arról nem is beszélve, hogy az ember nem örül neki, ha a családtagjai így viszonyulnak egymáshoz.

Sajnos velem sem viselkednek sokkal normálisabban. Engem nem bántanak, viszont ugyanúgy nincsen közöttünk semmi. Konkrétan egy büdös szót nem lehet hozzájuk szólni, mert semmi nem érdekli őket és sokszor már eleve ingerültek, ami miatt nincs is bennük semmi hajlandóság arra, hogy legalább meghallgassanak vagy odafigyeljenek rám egy fél szempillantásig. Nem is vagyunk egy normális család, mert tulajdonképpen mindenki külön elvonul és alig szólunk egymáshoz (akkor is sokszor csak köszönünk és valami smalltalk). Hiába próbálkozom, vagy elküldenek (mert dolguk van...apám fekszik a tv előtt, anyám a telefonját nyomkodja vagy hirtelen dolgoznia kell) vagy random lecsesznek, vagy egyszerűen csak nem figyelnek rám és otthagynak a francba.

Már többször próbáltam velük mindezt megbeszélni, de mintha a falnak mondanám. Úgyhogy inkább próbálok minél kevesebb időt velük tölteni, de nekik ez sem tetszik... Ha a barátaimmal vagyok, ha a barátommal, ha csak elmegyek valahová vagy nem jöttem haza a hétvégére, akkor is mindig ment a hiszti, ugyanúgy mint amikor a nemtetszésemet fejeztem ki a helyzettel kapcsolatban. Hogy én milyen hálátlan vagyok, nekem semmi sem jó, semmi sem elég, nem foglalkozom velük és bezzeg ők mennyi mindent adnak nekem, mindent megkapok, más ennek mennyire örülne stb., stb... Ez így is igaz, mert anyagilag tényleg maximálisan támogattak és támogatnak a mai napig, a tanulmányaimat is támogatják és én mindennek örülök és hálás is vagyok érte. Ugyanakkor ettől még nem tudok elmenni az mellett, hogy mégis milyen élhetetlen családunk van. Próbáltam beszélni rokonokkal is (nagyszülők, testvérem, unokatesóm), de ők ebbe nem látnak bele és nem hisznek nekem. Sőt, egyikük még kifejezetten a szüleim pártjára áll, szerinte én kihasználom őket és ezzel csak megnehezíti a helyzetem.