Ha egy 18 évet betöltött lány anyukája még sétálni sem engedi el otthonról a lányát, az kinek a hibája?

A lány ebben nőtt fel, a fejében nem is lehet alternatíva, plusz a bántalmazás biztos, hogy nem merül ki annyiban, hogy korlátozzák a szabadságában, hanem nyilvánvalóan több színtéren is terrorizálják. Szakemberek szerint a legegészségesebb, legstabilabb önértékelés is két év alatt teljesen letörhető bántalmazással. Ő pedig ebbe született, úgyhogy valószínűleg extrém kárt okozott már benne a kedves mama. Ordas tévedés a bántalmazott személyt hibáztatni a helyzetéért, ha számára egyszerűen az volt a "normális", az volt a realitás, hogy ő egy senki. Ilyen lelki terrorban csak úgy magától ritkán jut valakinek eszébe, hogy megkérdőjelezze a dolgokat. Normális családból jőve nehezen mondhatjuk meg egy ilyen számunkra teljesen ismeretlen témában a frankót. Ez egyébként masszívan a környezet felelőssége is, felismerni az áldozatokat és megpróbálni segíteni rajtuk, mert ezek azok a szituk, ahol az áldozatok teljesen magukra maradnak. Segít ebben, hogy nálunk a családon belüli erőszak egy erős tabu. Egyes emberek még az utcán is hajlamosak "pont másfelé nézni", amikor valaki segítségre szorul, fokozottan pedig akkor, ha rokonok kínozzák a rokonaikat. "Magánügy" - mondják... ismerős?! De az áldozathibáztatás is egy jó terelőhadművelet arra, hogy ne kelljen tudomást venni a dologról.

A lánynak fel lehetne nyitni a szemét, hogy ő is egy áldozat, aki bántalmazott és terrorizálják és hogy ehhez nincs joga a drága mamának meg senkinek sem. A mama drága beteg, tipikus "mérgező szülő", jobb helyeken bíróság elé állna az alapján, hogy egy teljes jogú felnőtt személyt korlátozott annak jogaiban, önállóságában, szabadságában.