Aggódok, hogy a szüleim hogyan fogadják majd a választottamat. Tanácsok?

Megkérték a kezem, és én igent mondtam. A legboldogabb nő voltam a világon - csak a szüleim még sosem találkoztak a fiúval, amit megmagyaráz az a majd' 300 km, ami köztünk fekszik.

Volt egy exem, egy gimis szerelem, akit ismertek a szüleim; ő egy élő Ken baba volt, tökéletes külsővel, tökéletes modorral, a szalagavatómon vele táncoltam, de már akkor is tudtam, hogy egy s**fej, és szétmentünk. A szüleim - főleg édesanyám - számára azóta is ő az ideális férjjelölt, mert milyen jóképű volt, meg milyen csiszolt volt a modora, anyám szerint egy idióta vagyok, hogy szakítottam vele. Pár hónappal azután megismertem a barátomat, aki másfél év együttjárás után megkérte a kezem. Ő tökéletes. Okos, vicces, empatikus, megtaláltam benne a lelki társam. Egy éve összeköltöztünk, és imádom, hogy mellette kelek fel, minden napom színessé teszi. Igyekszek én is feldobni a napjait apró meglepetésekkel.

Viszont a szüleim a mai napig az exemet sírják vissza, hogy milyen szép pár voltunk, és ha együtt maradok vele, és elvesz, akkor már szép gyerekeink lennének, és ez mindennél fontosabb számukra. A szép unoka. Én itt maradtam Budapesten egyetemen, aztán dolgozni, nem is tervezek hazaköltözni, és, kövezzetek meg, de gyereket se szeretnék, ahogy a vőlegényem se (hál' Istennek). Anyáméknak van két unokájuk a nővéremtől (akik szeretnének még több gyereket), meg van két öcsém, akik közül egynek biztosan lesz gyereke, mert nagyon szeretne. Szóval nem rajtam múlik a dolog. De nem is ez a lényeg, hanem, hogy elvileg a családban én vagyok a legszebb lány. És én is tudom, hogy jól nézek ki (most még!), meg a visszajelzésekből is látom, amit az emberektől kapok. És erre összejöttem egy olyan sráccal, aki vékony, és kopaszodik, és annyira állítólag nem is jóképű - viszont én imádom, számomra tökéletes! Fizikailag is vonzódom hozzá (nagyon is), meg ő az, aki színt visz a napjaimba. Viszont tudom, hogy a szüleim ki fognak borulni, hogy "lefelé házasodom"; ezt nyomatták a nővéremnek is, mert ő jobban keresett, mint a párja, és eszméletlenül megszívatták szegény sógoromat, nem győztem elnézést kérni a szüleim nevében. De a szüleim mostanra _talán_ felismerték, hogy a pénz nem minden, viszont az értékrendjük ugyanolyan felszínes maradt. És mivel egy, állítólag csúnyácska nővérem van, meg két öcsém, és én vagyok a "szép" lány a családban, nagyon félek attól, hogy nem fogadják majd kedvesen a vőlegényem, vagy meg is alázzák.

Egyértelmű, hogy ahogy őt, vagy engem, vagy bárkit az ünnepi asztalnál elkezdenek alázni, én felállok, felállítom a páromat, és megyünk vissza a kettőnk otthonába. De attól még szerintem érthető, hogy félek. Azt szeretném, ha erre nem kerülne sor, ha béke lenne az ünnepi asztalnál, tiszteletben tartanák, hogy őt választottam, és velem együtt örülnének.

Szerintetek mit csináljak? Nyilván illene hazamennem, pláne, hogy azt fontolgatjuk, a mi falunk templomában házasodunk majd. És nyilván szeretném, ha kedvelnék a szüleim, és ő is megkedvelné a szüleimet, mert vele tervezem leélni az életem, de ez így nagyon gázos. És igen, még fényképet se láttak róla. Én se szeretek fotózkodni, meg ő se, ez az oka. Mihez kezdjek a szüleimmel?

Eleve annyira kínos ez nekem, már maga a kérdés, hogy ilyet fel kell tenni, hogy "elvileg szebb vagyok a barátomnál". Bár még nem találkoztak vele a szüleim, sokat meséltem róla telefonon, az segíthet? Elmondtam neki, hogy mire számítson a szüleimtől, de nagyon félek attól, hogy megalázzák, én se szeretnék szégyenkezni emiatt. Viszont most már muszáj vállalnom a (felszínes, és nagyon-nagyon régimódi) szüleim előtt a barátom, és a barátom előtt a szüleim, elvégra összekötjük az életünk, és ez nem egy kis dolog. Hogyan vegyem rá a szüleimet arra, hogy normálisan viselkedjenek?

Légyszi, ne trollkodjatok szét, tényleg nagyon félek attól, hogy a szüleim f**zok lesznek vele.