A szülő ilyenkor teljesen tehetetlen és végig kell néznie, hogy a gyereke tönkremegy?

A szülő ilyenkor, mivel külön élő, gyámság alatt nem álló gyerekről van szó kettőt tehet:

1. Durvábban vagy finomabban a "Változzál meg kislányom/fiam!" mantrát emlegeti. Ezzel csak ront a helyzeten a szülő.

2. Ha intelligens, akkor tudomásul veszi a gyerek döntését/nemdöntését, és HA(!) látja a változás szikráját, azt megpróbálja fellobbantani. Ekkor tehetetlennek érzi magát a szülő.

Én kb. 10 évesen elkezdtem kivonulni a "társaságból". Nem ment az alkalmazkodás, a beolvadás, így az "Ha elvonulok a, akkor nem bánthatm őket és ők sem bántanak" elvét alkalmaztam. De ezzel nagyon sokat vesztettem, mert legbelül éreztem az odatartozni vágyást, de megtanultam elnyomni. Nem csajoztam, pedig anyám igyekezett erről beszélni velem, de állítólag elhárítottam. Ennek a szüzességem igen kései (30++) elvesztése lett az eredménye és igen szar önbecsülés, stb.

Bennem nagyon lassan megjelent a változás igénye, és anyám tanácsára pszichoterápiára kezdtem járni. Az letelt, de pár hónappal később újrakezdtem. Onnan 1,5 év múlva jöttek az első igazi válaszok. A változás igényének jele, pl. elkezdtem bakancslistát írni és teljesíteni, emiatt tánctanfolyamra járni, aminek járulékaként nagyon sokat lazultam, legalább annyit, mint a terápiától.

Amit teszel, úgy szerintem nincs értelme élni, de én ezt az "életet" sem fizikailag sem másként nem akarom/tudom elvenni.

Érdemes azonban átgondolni, hogy szeretnél-e így élni egész életedben. Én hosszas gondolkodás után úgy látom, hogy ha az élet után semmi nincs, akkor, ha semmit nem tettem vagy rosszat tettem vagy jót tettem, az sem számít. Élhetek így vagy úgy. De az NEKEM számít, hogy amíg élek, hogyan érzem magamat! Ja, és amíg élnek, a szülőknek is számít, hogyan érzed magadat. Ha van túlvilág és onnan idelátnak, akkor a haláluk után is számít nekik.

Én nem tudom, van-e túlvilág és ott bíráskodás, de ha igen, akkor az egyik fő kérdés az lesz, mertem-e élni. Vagy ha az egész élet öröme és kalandozása csak arra elég, hogy a végén nyugodtabban merüljünk alá a Semmibe, akkor is megéri küzdeni és boldognak lenni igyekezni az Életben.

Döntened kell, hogyan akarsz élni. De az is döntés, ha nem döntesz. A döntésed indoka másodlagos, de nem lényegtelen. Ha Élni akarsz ÉS ráadásul MAGADÉRT, akkor tudsz a legtöbb energiát beletenni, és visszanyerni. Éppen jó időben vagy ehhez.

Sajnos nem sokat, mert a 14-18 korul jovo gondokat ot tiz evvel azelotti dolgok okozzak. Valahol valaki valamit elrontott kiskorodban.

A felenkseg tul szigoru nevelesbol szokott jonni, vagy abbol hogy mikor a gyerek "dacol" tulsagosan letorik a szarvait, a kezdemenyezokeszseget nem dijazzak csak az elkovetett hibakat szankcionaljak. Holott csak az nem hibazik aki semmit se csinal.

Nem feltetlen a szuleid az okai, lehet egy lelkiterrorizalo, hatalmaskodo ovono/tanito is.

"Ti mit tettetek volna?"

Azt, amit a te szüleid. Próbáltam volna normális iskolai közösséget keresni a gyerekemnek, vittem volna pszichológushoz, orvoshoz, stb. stb.

És mindig éreztettem volna vele, hogy ha az egész világ gúnyolja, bántja és értéktelennek tartja, számomra akkor is csodálatos, szeretnivaló ember, akinek az öröme nekem is öröm, a szomorúsága nekem is szomorúság. És arról is győzködném, hogy semmiképp se legyen bűntudata, mert amit tettem, az egy szülőnek erkölcsi kötelessége. És hangsúlyoznám, hogy amíg élek, mindig mellette fogok állni, mindig meghallgatom örömét, gondját, ill. ha kéri a tanácsomat, próbálok segíteni neki.

Nekem is ez a problémám. Most kezdem el a pszichiátriai kezelést. Olvastam, hogy téged kezeltek már, de ha egyedül továbbra sem tudod megoldani, megpróbálhatnád újra.

24/L

Szia!

Hasonló volt a helyzetem a tiédhez, bár én nem próbálkoztam öngyilkossággal, évekig kezeltek anorexiával, depressziós szorongással az iskolai piszkálások miatt. A szüleim haraggal váltak el, mégis úgy döntöttek hogy az én érdekemben végigcsinálják a családterápiát. Nekem a gyógyszerek nem váltak be(csak lelassultam tőlük), csak az életmódváltás. Ezt nem mondom h 100%-osan egészséges vagyok, vannak még gátlásaim és sokszor bizalmatlan vagyok az emberekkel, de vannak barátaim, szedtem fel egy pár kilót és nem szeretnék minden héten meghalni.

Bár azt írtad, hogy a szüleid elvittek mindenféle szakemberhez, azt nem mondtad hogy ők maguk mennyire igyekeztek a bizalmadba férkőzni.

Engem is bántottak, megaláztak az osztálytársaim, főleg azért mert anyám durván alkoholista volt, és sokszor az utcán fetrengett részeges állapotban. Nekem nem csak az volt a gond, hogy a suliban kiközösítettek, céltábla lettem, hanem anyám miatt is gond volt. Lány létemre nem tanultam meg szépen öltözködni, ápolt lenni ( tiszta voltam, tiszta volt a ruhám, de nem nem ismertem a smink világát, vagy a krémek világát) Apám nem vitt pszichológushoz, és nem rakott át másik suliba. De elvitt egy egyesülethez ahol aikido-t oktattak. Ott megtanítottak arra, hogyan védekezzek. Többet a suliban nem bántott senki, sőt barátaim is lettek. Nekem az segített, hogy megtanítottak megvédeni magam, és mivel tudtam jó vagyok, így az önbizalmam is sokat nőtt. Ma felnőttként is kiegyensúlyozott személy lettem, mert tudom nem hagyom senkinek, hogy bántsanak.

28/N

Én nem voltam abba a csoportban akiket folyamatosan aláztak, bántottak, vertek. Talán mert eleve vidám természetű vagyok, és a vidámságom ragadós volt. De volt olyan osztálytársnőm aki hasonlóan mint te kérdező nagyon csendes, visszahúzódó, félénk volt. Mint egy kis szürke kisegér aki pisszegni sem mert. Pár "kemény " csajnak a céltáblája lett, pedig szegény tényleg nem ártott senkinek. Emlékszem az utolsó padban ült mindig csendesen. Én eleinte nem foglalkoztam vele. Észleltem, hogy ott van, az osztálytársam de egy "szia" kívül semmi témánk nem volt. De egy nap arra mentem be, hogy hárman körbeállták, és lökdösték, valamit elvettek tőle. Szegény lány meg csak csendesen sírt. Akkor ott iszonyúan megsajnáltam. Én a lányokkal jóban voltam, így odamentem, és közöltem, hogy szerintem ma volt az utolsó, hogy Anitát piszkálták. Ezentúl ha gond van akkor közöljék velem, majd én helyreteszem. Nem voltam verekedős, nem voltam a "banda vezér" de azok közé tartottam akiket nem piszkáltak, jól elvoltak, és nem akartak haragot velem. Sosem felejtem el, hogy másnap Anita odajött hozzám, átnyújtott egy rajzlapot, és csak annyit mondott, hogy semmivel nem tudja megköszönni, hogy megvédtem csak ezzel a rajzzal.

Totál seggre ültem amikor megláttam a rajzot. Lerajzolt, de úgy mintha egy fénykép lett volna. Gyönyörű rajz volt. Sosem gondoltam volna, hogy ekkora tehetsége van, pedig volt rajzóránk is. Nem a rajz miatt, hanem amiatt, hogy rájöttem, hogy egy igencsak éles eszű, okos lány Anita a barátom lett. Ennek már lassan 30 éve. Mai napig jó barátnők vagyunk, és örömmel látom, hogy jól alakult az élete.

Sokszor csak egy barátra van szükség.

Egyébként többször téma volt, a félénksége, hogy mennyire félt mindentől. Rájöttünk, hogy voltaképpen azokat bántják akikről látni, hogy nem tudják vagy nem akarják megvédeni magukat. Ha valaki kimer állni magáért, nem hagyja, hogy megverjék, megalázzák az az ember sosem lesz céltábla.

Kedves kérdező.

Neked kell változtatnod. Neked kell a saját sarkadra állni, és elérni, hogy senki céltáblája ne legyél. Ugyanis az való élet a munkahely sem különb az iskolánál. Ha egy munkahelyen is kis szótlan "ne bánts virág" maradsz akkor bizony a felnőttek között is céltábla leszel. A felnőttek se jobbak.

Anita egyébként festő, tetoválós. Az első lábtetkómat is ő tervezte.. Vagány nő lett.

46/N