Hogyan lehet kibírni ha meghal az édesapánk? Van itt olyan aki élte már át ezt?

Én ilyen téren szerencsés vagyok,mert enyhén szólva nem voltunk jó viszonyban.Mikor megtudtam nem vágott hanyatt.Még a temetésén se voltam.

Ahogy a mondás tartja,az idő mindent begyógyít.A gyász enyhül.Mindenkinél más tempóban.Egyéntől függ milyen gyors a folyamat.

Részvétem. 45 éves koromban veszítettem el édesapámat. Életében tett róla hogy még a halálakor se a búskomorság legyen úrrá senkin, mert úgy hagyott hátra mindent hogy maximálisan rendben van a sorsunk a testvéremmel. Még a halála utáni jövőre vonatkozóan is mondott néhány jó tanácsot. És tényleg bejött az amit akart, hogy nem okozott fájdalmat az elvesztése. Azért csinált így, mert az ő szülei nem így csináltak, bár nem önhibájukból hanem épp akkor volt az államosítás és a gyerekeit itt hagyták állam által kisemmizett és TSZ-be bevert alkalmazottként, tehát visszazuhanva a társadalmi ranglétrán és ez nagyságrendekkel megnövelte a szüleinek elvesztésével járó fájdalmat. Ja és apám tudta azt is hogy az ő apjának nagy szomorúságot okoz a halála előtt az a tény hogy a gyerekeit az állam által kisemmizve kell itt hagynia és nem tud tenni semmit. Apám még a halálos ágyán is tett róla hogy én ne így érezzek, ahogy ő se. Nagyon felnézek rá emiatt is.

Ezt hogy ne sírassuk, lehet hogy elérhette volna úgy is mint a 2. válaszoló esetében. De pont az ellenkezőjével érte el. Életében olyan bölcs és hasznos tanácsokat adott amit több év alatt sem tanítottak az egyetemen.

Részvétem, az én apukám három hónapja hagyott itt minket, szombat reggel felkelt, vállalkozó volt, ment a szokásos helyekre, aztán amikor hívtuk a kórház vette fel. Nem volt beteg, nem volt semmi előzménye, 55 éves volt.

Én alaposan kisírtam magam, megöleltem anyukámat ha úgy éreztem, hogy az most nekem kell. Volt, hogy kutyasétáltatás alatt kerestem egy helyet ahol leülhetek ha épp mindenki otthon volt és nem akartam hogy lássanak. Barátaim is támogatnak hála az égnek. Tudom, hogy jó helyen van, nem kell már bajlódnia a vállalkozással, a többi meg csak nekünk, ittmaradottaknak fáj. Próbálok erre koncentrálni.

Kitartást neked! Bízd rá magad az időre, és próbálj a vele töltött szép emlékekre gondolni!

4-es ne hallgass rajuk! 2 honap meg semmi!

Kitartas!

Februárban veszítettem el az anyukám.

Nagyon nehéz...nagyon fáj.

Mivel apához járok minden nap, így minden nap szembesülök vele, hogy anya már nincs ott.

Ami erőt ad az a család.Apukám, testvéreim, párom és a gyerekeim.És az, hogy tudom, hogy anya már nem szenved.2 évig volt beteg.

Próbálok a kedves és vicces dolgokra emlékezni és arra gondolok, anya nem szetetné, hogy szomorkodjunk.

Sosem múlik el a fájdalom...idővel tompul.

Részvétem.

Nagyon sajnálom, részvétem :-(

Átérzem, én a Szerelmemet vesztettem el 2 hónapja. Minden nap rámjön a sírás a leghülyébb helyeken....a gyerekeim valamennyire erőt adnak de őket is megviselte, apjukként szerették...

Nincs rá gyógymód, azt mondják 1 év múlva jobb lesz.....de olyan sosem lesz már mint Vele volt....

Lesz ez jobb is, normális, hogy szomorú vagy. Nekem is meghalt édesapám, ráadásul otthon. Előző nap még beszéltük este, hogy mit fogunk csinálni, másnap reggel már halott volt. Szörnyű volt, orvost hívtam, ő meg a hullaszállítókat. 18 éves voltam, és egyedül. Majd 2 hónapra rá a testvére is meghalt, a keresztapám, majd mama is. Szóval nekem van tapasztalatom benne. Nyilván iszonyat eleinte, de idővel jobb lesz sokkal. Én még most is sokat sírok. Őszinte részvétem.

28N