A ti szüleitek is elvárják tőletek, hogy értsetek különböző dolgokhoz anélkül, hogy azt megtanították volna nektek?

Tőlem is elvárnak egy halom olyan dolgot, amit nem tanítottak meg, de nem az általad felsorolt "alap" cuccokat, hanem ilyen apró, mások számára sem triviális dolgokat.

Én tudok főzni, takarítani, vezetni stb.

Anyám multkor azon akadt ki, hogy mikor ültünk a kocsiban, ő vezetett én pedig mellette ültem és a laptoptáskája a lábamnál volt, őt felhívta a főnöke, hogy át tudna-e neki küldeni valamit, engem pedig megkért, hogy vegyem elő a laptopját, erre az ölembe raktam a táskát és elkezdtem kiszedni belőle a gépet. Erre ő elkezdett kiabálni velem, hogy mekkora szerencsétlen vagyok, mert elég lett volna csak kihúzni belőle a laptopot, nem kellett volna az egész táskát az ölembe rakni. Ezután pedig azt nehezményezte, hogy nem tudom kezelni azt a programot amivel ő dolgozik és kicsit keresgéltem, hogy mi hol található, mert még az életemben nem láttam....

Na én ezért vagyok életképtelen...

Szia!

(Nem olvastam el az eddigi válaszokat.) Elég fura szüleid vannak. Hogy a kérdésre válaszoljak, nem, az én szüleim előtt világos volt, hogy az ember elég kevés dolgot talál fel magától. A szüleid reakciója (bezzeg én már...) teljesen normális olyan értelemben, hogy nagyon gyakori, tipikus ez a szülői érzés. Vannak szerencsés gyerekek, akiknek ilyen téren képzett vagy nagyon okos szülei vannak, akik tudják, hogy bár természetes, hogy arra vágynak, hogy a gyerek valósítsa meg az ő elmaradt álmaikat, nem szabad ezt elvárni tőle vagy elmarasztalni, amiért nem akarja vagy nem tudja az általuk vágyott utat követni.

Viszont én mindenféle szülői ráutalás nélkül is így éreztem. Miért nem tudom ezt vagy azt olyan ügyesen és okosan csinálni, mint a szüleim? Már 23-24 éves voltam, mire sikerült odáig jutnom, hogy attól még, hogy a szüleim okosabbak, mint én (tehát valamivel jobbak az ilyen irányú biológiai adottságaik), még nem kell rosszul éreznem magam. Nem őket kell túlszárnyalni, hanem amire én képes vagyok, azt minél jobban kiteljesíteni. Én is sokáig lehettem gyerek, 18 évesen kicsit meg is ijedtem, hogy mi lesz, már felnőtt vagyok, de egyáltalán nem érzem úgy. De utólag azt gondolom, hogy jó volt ez így, ennek is megvolt a maga előnye.

Kb 25 évesen kezdtem el felnőni, és 2-3 év kellett hozzá, hogy megszilárduljon a saját értékrendem, ami már nem közvetlenül a szüleim értékrendjének visszatükröződése bennem. Emlékszem, 20 évesen olvastam egy önfejlesztő könyvet, ami az időbeosztásról szólt, és az volt a fő gondolata, hogy a jó időbeosztáshoz a saját értékrendedet kell tudatosítanod, és mindig az alapján dönteni, hogy mire áldozod az időd. Ezért az első fejezet arról szólt, hogy hogyan írd le és rendszerezd a saját értékrended. Megpróbáltam, és nem ment. Nem találtam olyan értékeket, amiről úgy éreztem, hogy ezek mellett a következő 50+ évben ki fogok tudni tartani, és amiket az időbeosztásom alapjául használhattam volna. Kellett még 6-7 év hozzá. Egészen addig csak azt csináltam, amit a standard útnak tartottam: leérettségiztem, mint mindenki a környezetemben, egyetemre mentem, mint mindenki, férjhez mentem, diplomám lett, majd nekiálltam a phd-nek, "mint minden rendes ember", az én ismereteim szerint (ezzel semmiképp nem a szakmunkásokat akarom leszólni). Nem volt saját elképzelésem, hogy mi az ördögöt szeretnék tulajdonképpen, ezért univerzális képességeket próbáltam gyűjteni: a szakmámban legyek nagyon jó, minél több nyelvismeret stb. 25 évesen eléggé konkrétan éreztem, hogy most kezdek felnőni, és 27-28 évesen visszanézve úgy tűnt, hogy tényleg. Úgyhogy akkor visszatértem arra a bizonyos első fejezetre.

Az meg, hogy nem tudsz ezt-azt: semmi para. Nekem anya mindig azt mondta, hogy aki olvasni tud, az főzni is tud. Millió leírást, képes magyarázatot találsz a neten is. Próbáld magad függetleníteni lelkileg a szüleid hülyeségétől, és keresd meg a saját utad. Az is fel tud nőni, aki későn kezdi. Ne borongj a múlton, az nem segít, azt nézd, hogy van előtted még elég sok év, és azzal mit tudsz kezdeni.

Igen .

Es?

Megtanultam az adott dolgot.

Vezetni alapesetben senki nem tud mielott el nem kezd tanulni.

Fozni sem. Veszel egy szakacskonyvet kezdoknek es vegigmesz rajta.

Ne legyel eletkeptelen. Ez nem a szuleid hibaja hanem a te lustasagod!!!

Amikor még otthon éltem, volt rá példa. Anyám sosem engedte, hogy mossak. Csak ő kezelhette a gépet. Egyszer már könyörögtem, hogy hadd mossak ki egy adag ruhát, mert valami nagyon kellett, de nem engedte meg. Aztán később egy vita alkalmával a fejemhez vágta, hogy én még a mosógépet sem tudom elindítani. :D

Másik, amit itt többen is írtak, a főzés. Nem engedett oda engem sem soha. Semmit nem mutatott meg, hiába kértem. Azt mondta, "menj öreganyádhoz, majd ő megmutatja". Mamám csak 120 km-re lakott, szóval nem mentem, hogy megmutassa. Persze, ezt is a fejemhez vágták, hogy bezzeg főzni azt nem tudok.

Most már évek óta egyedül élek és mindent megcsinálok magamnak, sőt, jobban sütök, mint anyám.

Figyelj, gondolom felnőtt, de legalább majdnem nagykorú vagy.

Tudom, könnyebb panaszkodni és keresni az ezredik kifogást, meg másokra mutogatni, de attól változik majd valami? Nem, csak megerősíted a szüleiben, hogy igen, valóban lúzer vagy (bocsi).

Azt is megértem, hogy nehéz változtatni, és igen, minden változás és új dolog "megterhelő" lelkileg, mentálisan, ám szükséges jó is egyben.

Szerintem sokkal rosszabb beleragadni a fosba, mert onnan tényleg nincs kifelé, előbb-utóbb elnyeli az embert.

Szóval tessék bemenni pl a konyhába, magadra zárni az ajtót, és főzni valamit, ha lehúzának akkor is.

Mondj NEM-et. Határozottan, és állj ki a döntéseidért, különben ott leszel 20+ évesen, hogy pl. a munkahelyeden "mindenki csicskása leszel", mert sosem küzdöttél, sosem nyertél kisebb csatákat.

Van ilyen kollégám, akit mindenki ugráltat, mert ő behúzza fülét-farkát, fél.

Én vagyok az egyetlen, aki rászólok, hogy NE csinálja meg azt, ami nem az ő dolga, ne szívassa magát más helyett, és ha a kollégák esetleg megharagszanak rá, akkor ne izgassa, majd hozzászoknak, hogy az alkalmi szolgájuk megszűnt.

Pedig régen én is nyámnyila voltam, el kellett telnie x időnek, hgoy merjek nemet mondani a családomnak elsősorbban, de azóta komolyan is vesznek - zömmel.

Ha meg nem, az sem érdekel, mert 1000km-re élek tőlük.

29n

"Nálam is ez volt. Én mikor felajánlottam a segítséget, vagy kérdeztem, hogy mit hogyan kellene, elzavartak, mert úgyis csak elrontom. Lehetett erősködni, hogy de én szeretnék segíteni, ezt meg azt csinálni, abból ordítás lett, abból meg ha magamtól megcsináltam, még inkább. De azért is hülye voltam, mert nem tudtam megcsinálni, amit nem is engedtek, tehát nem is tudhatták, hogy képes vagyok-e rá. Ki érti ezt? :D"

Dettó. Apám ilyen volt. Volt, hogy főzni akartam tiniként, erre odaállt beszólogatni. Ha ötöst hoztam, biztosan puskáztam ez csak kivétel volt.

Rosszul mosok fel. Ez is rossz, az is rossz. Nem vagy képes semmire.

Utána jött azzal később, hogy bezzeg a haverja lánya az nem olyan "szánalmas balf..sz mint te". Ja mert a haverja folyamatosan normális félként kezelte a lányát, már korán alkalmazta gyakornokként és csomó dolgot megtanított neki.

A vezetés a másik. Minek tanuljak meg vezetni, balfék vagyok. Anyám is későn szerezte a jogsiját, őt konkrétan végig cikizte, ha vezetett.

Nekem a mai napig nagyon össze kell magamat szedni és fokozottan koncentrálni mindenre, mert a béka feneke alatt az önbizalmam.

A főzést úgy tanultam meg, hogy megvártam míg elmegy otthonról.

De később is volt ilyen. 25-26 évesként hazalátogattam, akartam valamit csinálni a konyhában erre rám ordít kirobbanva a szobából, hogy ne tegyem a műanyag tálat a sütőbe. Néztem rá megdöbbenve. Honnan a büdös fenéből álmodta meg azt, hogy én a műanyag tálat beleteszem a sütőbe. Egyáltalán honnan vett ilyet??? Szerintem elmebeteg volt szegény egy kicsit. Kitalált dolgokat rólunk és azt tényként kezelte.

Nálam is ilyenek voltak. Pl. sosem engedtek el egyedül ide meg oda, de elvárták volna, hogy ismerjem kb. egész Budapest helyrajzát úgy, hogy kocsiból néha mutogattak nekem, hogy ez a Kálvin tér, pl. És csodálkoztak, hogy nem tudom :D. Ugyanez főzésnél... néha besegítettem, de ha nekiálltam vminek, akkor jaj, de szerencsétlen vagyok, miért ekkorára vágtam, majd ők...

Mondjuk aztán én tudatosan megpróbáltam levedleni ezeket... persze 100%-osan hű, de talpraesett sosem leszek, de elég sokat fejlődtem.

Az ilyen szülők mérgezőek.

Eleve nem is értem,hogy miért gondolják egyesek úgy,hogy a gyerekvállalás abból áll,hogy adnak neki valamit enni,otthon a gyerek meg mindenre jöjjön magára az életben,mint valami kivetett állat.

Persze nem lehet mindent megtanítani,nincs mindenre idő.

Ha meg "alád raknak mindent",akkor miért várják el,hogy megtanulj pl főzni?

Ha már főznek rád,akkor ne tegyék szóvá állandóan.

Az,hogy ki hány éves korában lesz felnőtt,mindenkinél máskor jön el,vagy a késztetés,vagy a kényszer.

A szüleink sem egyformák,vannak ragaszkodóbbak,gondoskodóan,mások szülei meg úgymond "löknék ki az életbe" a gyereket.

Tanulni sosem késő.