Normális hogy 26 évesen még a szüleimnek akarok megfelelni?

Ha szerintük semmi bajuk, akkor rájuk is nyomhatod a telefont, és nem kell bemutatni nekik rögtön az új pasit se, elvégre egy egészséges ember ezt túléli. El kell viselni a könnyes "bűn az, hogy egy szülő aggódik a gyerekéért?!" mártírkodást is, nem szabad engedni a zsarolásnak egy percre sem, mert ez nem aggódás, ez fojtogatás.

Velem ugyanez volt, annyi, hogy én biztosra tudtam, hogy otthon nincs jövőm (szintén vidék, az 50km-s körzetben csak közmunka és egy-két kormányablak, vagy általános iskola van), ezért egyértelmű volt, hogy budapesten fogok élni, és 180 km-re nem volt se időm, se pénzem hazaugrálni minden hétvégén (suli mellet muszáj volt dolgozni, mert nem várhatom el, hogy a szüleim a 80 ezres fizujukból finanszírozzák itt az életem, viszont csak az útiköltség oda-vissza 6300 forint, diákjeggyel! Most gondolj bele, megszorzod néggyel, ahányszor hazamész, és szinte kijön belőle a szobád bérleti díja). Ráadásul egy munka-suli párosítás hét közben 12 órát vett el az életemből. Csak az, hogy bejártam órákra, és bementem dolgozni. Hazamentem, ettem egy szalámis szendvicset, lefürödtem, aludtam hat órát, reggel kezdődött elölről az egész. És akkor még egy percet sem tanultam, pihentem (az alváson felül), nem voltam szórakozni, nem barátkoztam, nem is éltem. Próbáltam megbeszélni a dolgokat, általában akkor, amikor otthon voltam, személyesen, és általában könnyes szemrehányás volt a vége. Aztán rájöttem, hogy ez nem fog megváltozni, ha rendes állásba kezdek, akkor se, akkor is nagyranőtt óvodásként fognak kezelni, akit letolnak minden egyes hétvégén, hogy miért nem hozta haza anyunak a szennyest kimosni. A szép szó nem használt, az egyetlen dolog, ami bevált, az az volt, hogy este 10 és reggel 7 között kikapcsoltam a telefonom (erről előre szóltam a szüleimnek), és heti kétszer hívtam őket. Megmondtam, hogy sok a dolgom, nem tudok hazamenni, majd valószínűleg november elsején megyek legközelebb (tetszőleges dátummal behelyettesíthető). És ha aznap már harmadjára akartak felhívni, akkor felvettem, és elmondtam, hogy ne haragudjanak, de most nem alkalmas. Egy idő után meg kinyomtam.

Lehet görénynek tartani emiatt, de szerintem nem bűn, hogy vágyok saját életre. Érdekes módon egy idő után feladták a mártírkodást és a túldramatizált jeleneteket, most már normális sűrűséggel hívnak, és amióta bennem se fortyog a düh, hogy gyerekként kezelnek, azóta a kapcsolatunk is sokkal normálisabb.

A legtöbb ember ezt a "szállj le rólam" témát már kamaszkorában lejátszotta, csak mi mulyák voltunk...

26 éves vagy, nem veszed fel a telefont.

Nőj már fel és ne úgy viselkedj, mint egy dedós.

Én 27 éves koromtól 1000 km-re élek otthonról, de 21 éves koromtól kezdve pont nem érdekel a tiedhez haonló családom hisztije.

Agyilag nyugodtan letagadhatsz 20 évet,már ne haragudj!

Ha volt is párkapcsolatod,lehet tudni meddig maradtak meg melletted?

Megsúgom,ha normális lelkivilággal megáldott partnert fogsz ki attól függően,melyik nemhez vonzódsz,a legjobb esetben is 1-2 év után válasz út elé állítana,hogy vagy anyádék vagy ő,tök jogosan.

A Mérgező szülők c. könyv pedig Neked kötelező olvasmány.

Nem. Senkinek ne akarj megfelelni,ne hagyd magad elnyomni,kihasználni! Döntsd el,hogy szabad ember vagy,azt csinálsz,amit akarsz/odamész,ahova akarsz...kész!

Ha a "szüleidnek" nem tetszik,tegyél a pofàjukra nagy magasból,bizinyítsd be,hogy nem uralhatnak,bánthatnak téged!