Mihez kezdjek, ha az idős édesanyám egyedül marad?

A helyzet bonyolult.

Van egy nővérem, aki külföldön él, és folyton anyagi gondjai vannak. Ha pénzhez jut, akkor rövid idő alatt elszórja. Nem megbízható. Szélhámos. Amikor édesapám még dolgozott, a nővérem folyton élősködött a szüleinken, mindig kihasználta őket. Amikor pedig a szüleink segítségre szorultak, ő soha nem segített. Mindig minden csak az én gondom volt.

Az, hogy eladjam a szüleim házát és abból édesanyámat elhelyezzem egy jó helyre, ahol gondozzák, ápolják, jó ötlet, de egyszerűen nem kivitelezhető.

Egyrészt, az édesanyám természete miatt, másrészt pedig a nővérem miatt.

Az édesanyám nem egyezne bele, hogy eladjuk a házat. Akkor sem, ha egyedül ott van és segítség nélkül ebbe belehal. És, egy otthonba sem lenne hajlandó költözni, a hozzájárulására nem számíthatok.

Ha édesapám meghal, akkor a nővérem is örökölni fog egy részt a házból, szóval, ő is tulajdonos lesz. Ő biztos nem egyezik bele, hogy eladjuk a házat és az ő részét is arra költsük, hogy édesanyánknak jó legyen.

Volt egy olyan ötletem, hogy adjuk el a házat, a pénz egy részéből vegyünk a közelemben egy kis lakást, a másik részből pedig egy jó kis garzon, amit ki lehet adni.

A kis lakásban, ami közel van hozzám, édesanyám tudna élni úgy, hogy napi szinten átmegyek hozzá és segítek neki.

A másik lakás bérleti díjából lehetne egy kicsit kipótolni az özvegyi nyugdíjat, és ezen kívül fizetni valakinek, hogy ha nem érek rá, időnként ellássa (úgy tudom, hogy az Önkormányzat biztosít ilyen embereket, de valamennyit, nem sokat, mégis fizetni kell).

Úgy gondoltam, hogy az ötlet jó, mert így a nővérem sem szólhatna bele, mivel a háznak az örökölt része ismét ingatlanban lenne (lakásban), így nem veszítene semmit.

Az ötletemet elmondtam édesanyámnak, erre közölte velem, hogy ez egy nagy hülyeség, mert ő "nem képes" lakásban élni, ahol áthallatszik a szomszédok zaja, neki ott biztos, hogy idegösszeomlása lenne. Ő csak házban szeret élni, és ezt "meg kell, hogy értsem". Ha édesapám meghal, szerinte az az egyetlen megoldás, hogy én és a fiam, az unokája, hozzá költözzünk.

Ilyen önző embert még a világ nem látott...

Közöltem vele, hogy biztos, hogy nem költözünk oda, nem vagyunk hajlandók napi 3 órát utazni oda-vissza a munkahelyemre, illetve a fiam a gimnáziumba, csak azért, mert ő házban szeret élni.

Vannak olyan emberek, akik simán elküldenék melegebb éghajlatra, de én még ezután is türelmes voltam, és ötletként elmondtam, hogy az is egy megoldás, hogy a 3 szobás házában, az egyik szép nagy szobát kiadjuk egy rendes hölgynek, aki a lakhatásért cserébe segítene neki.

Ez az ötlet sem tetszett, közölte, hogy nem vagyok normális, ő nem hajlandó eltűrni egy idegent a házában...

Végül közölte, hogy folyton mindenféle hülyeséggel jövök, inkább ne mondjak semmit, majd ő megoldja. Kérdésemre, hogy oldja meg, azt mondta, ha egyedül marad, és nem költözünk oda, lemegy az utca végén a sínekhez, és amikor jön a vonat, lefekszik a sínekre.

Most egy szívtelen gazembernek tart, mert azt válaszoltam, hogy: "Rendben, tedd, amit jónak látsz".

A 13-as hozzászóló ezt írta: "egyelőre megvannak, ketten vannak, el tudják látni magukat".

Ez sajnos nem így van. Édesapám Alzheimer-kóros, az utóbbi egy évben rohamosan romlik az állapota, már nem ismer fel senkit, nem tudja magát ellátni, és az étkezésnél is segítségre van szüksége, mert nem tud koncentrálni.

Néha viszont (egyre gyakrabban) agresszív, kötekedő, édesanyám ilyenkor fél tőle.

Hát, az igaz, hogy nem szabad, hogy tönkre tegyem a gyermekem életét a nagymamája miatt.

Annak idején, amikor kislány voltam, édesanyám arra kényszerített, hogy eltűrjem a nagymamám minden hóbortját.

Nem csak én tűrtem, hanem az egész család. Csak azért, mert az édesanyám így akarta.

Szerencsére, én nem így gondolkodom, a gyermekem nyugalma, boldogsága, mindennél fontosabb.