Lelkileg mérgező családi egyensúly - van megoldás?

Bocsánat, ha hosszú lesz. A szüleim kapcsolata sosem volt egy főnyeremény. Apám anyámtól várt el mindent (főzés-takarítás-mosás), és sosem járt érte köszönet. Apám semmiért nem vállalt felelősséget, anyám volt a "hibás" mindig, ha valami rosszul alakult. Anyám lenyelt mindent, és nem váltak el, hogy tesóm és én mindent megkaphassunk, amihez pénzre volt szükség, amíg felnövünk. Apám mindig minden döntésemet kritizálta és elhitette velem, hogy mekkora szerencsétlenség vagyok. Megtanultam külső elvárásoknak megfelelni, lehet, hogy jó tanuló voltam, de nem volt egy önálló gondolatom, mert apám mindenfajta lelkesedésemet elfojtott és leszólta, hogy hülyeség. Apámat elvitte egy betegség néhány évvel ezelőtt. Tesóm és én a húszas éveinkben járunk, de olyan lelki sebekkel, hogy azt kívánom bárcsak anyám ne áldozta volna fel magát annó a házasságában, mindketten sokkal jobban megtanultunk volna önállónak lenni. Engem elfog a szorongás, ha fontos döntéseket kell hoznom, de annyira, hogy néha a sírás tör ki rajtam, mert attól félek, hogy mi lesz, ha rossz döntést hozok. Tesóm még anyámmal lakik, átvette apám szerepét és anyámon tölti ki minden frusztrációját, őt terheli az összes nyűgjével, anyám pedig eltartja. Tesóm addig nem tud elköltözni, amíg be nem fejezi az egyetemet. Az én helyzetem sem sokkal rózsásabb, most átmenetileg én is velük lakom, de hamarosan el tudok költözni hogy újrakezdjem az életem. Ha nekem kicsit jobban ment is régebben, volt albérletem, messze laktam, volt baráti köröm és boldog voltam, akkor megkaptam hogy én csak ne adjak nekik tanácsokat, mert én nem tudom, hogy "otthon milyen nehéz". Tesóm frusztrált volt, hogy nem veszem ki a részem az otthoni "óriási" gondokból (lásd: takarítás, mosogatás, ház körüli fizikai munkák), amikor nem is laktam otthon, igazságtalannak tartotta, hogy csak neki kellett ezeket megcsinálnia. Huszonéves egyetemistáról van szó. Többek közt olyanokat vágott a fejemhez, hogy ha annyira zavar engem, hogy otthon nem működnek jól a dolgok, akkor költözzek csak haza és oldjam meg őket én. Ezt azért, mert megemlítettem neki, hogy ne anyámtól várja el, hogy eltartsa, és vegye ki a részét egyenlően a háztartási teendőkből, ahogy én is teszem a saját részem ott ahol épp lakom. Lelkileg a padlón vagyok, szinte bűntudatom van hogy igényem van saját, külön életre. Apám nem viselte el, ha sikeresebbek voltunk, mint ő, és az örökös piszkálódásával csak visszahúzott minket mindig a lejtőn.

Anyám a mai napig még védi is apámat, és meg van győződve arról, hogy az ő elvesztése miatt lettünk ilyenek, mintha az azelőtti +/- 25 év teljesen idilli lett volna. Anyám reggeltől estig dolgozik, majd hallgatja a tesóm munkahelyi/iskolai problémáit, de ha tanácsot ad, tesómnak egyik sem tetszik, és veszekedés lesz a vége. Anyám azt mondja, nem bírja már sokáig idegileg. Apámtól eltűrt minden becsmérlést, most tesóm csinálja vele ugyanezt, és anyám ezt nem tudja feldolgozni. De mintha az összefüggést sem látná. Akárhogy is, de rövid időn belül el fogok költözni, tudom, hogy ha nincs ez a rohadt nyomás és nincsenek az elvárások, akkor tudok normális és felelős döntéseket hozni, de ehhez minél több kilométer választ el otthonról, annál jobb. Közben anyám is minden döntésemet kritizálja és már előre azon aggódik, hogy azoknak majd milyen következményei lesznek 5-10 év múlva. Nem bírom lelkileg. Mindhárman padlón vagyunk.

Bocsánat, ha hosszú volt. Amíg nem tudok elköltözni, úgy érzem magam, mintha egy mocsár húzna lefelé, és pánikrohamaim vannak. Alig várom, hogy újra saját életem lehessen. Szeretnék anyámon és tesómon segíteni, de csak tisztes távolságból tudok. Mit mondjak, tegyek, hogy csökkentsem az ő stresszüket, de ne kelljen feladnom hozzá a saját életem? Mit tehetnék, hogy ugyanakkor ne legyenek rám ekkora hatással lelkileg, mint most?

P.s. Ha vannak gyerekeitek és azt hiszitek, hogy együtt maradni jobb, mint elválni, akkor gondoljátok át újra. A lelki sebeket sokszor szinte lehetetlen begyógyítani.