Miért akarja egy szülő ennyire szűk határok közé szorítani a gyerekét?

Eddig albérletben laktunk a férjemmel, lassan 2 éve havi 100 ezret fizetünk a lakásért. A férjemet a környékhez köti a munkája, így muszáj ott laknunk. A két év alatt így közel 2,5 milliót kifizettünk az albérletre. Most úgy döntöttünk, veszünk egy lakást, egy új építésűt vettünk, ami a nyáron lesz kész. Beletettünk annyi önerőt, amennyit a bank kért, nem többet, a maradékot majd lassacskán letörlesztjük, inkább meghagyjuk a többi megtakarításunkat másra (nagy része amúgy is elmegy a berendezésre). Egy pici garzonról van szó, a szüleink már ezt nehezményezték, miért nem veszünk legalább 60-70m2-es lakást. Nem értették meg, hogy nem tudunk akkorát venni, nagyon drága környéken élünk. Mindent kiszámoltunk, mindennek utánajártunk. Csakhogy közben a párom eladta az ő autóját (örültünk, hogy túladtunk rajta, mert rengeteg gond volt vele, egy 15 éves, tekergetett, szétrohadt autó volt), most az enyémmel jár, de egy autó nem elég. Szóval azt is venni kell. Kicsit összejöttek a dolgok. Mivel az már nem fog önerőből menni, ezért személyi kölcsönt vettünk fel az autóra is. A férjem így is sokat van úton, mert heti pár alkalommal egy másik városba kell járnia, így megbízható, jó autót akarunk, ami még sok évig kiszolgál. Egy 4-5 éves, középkategóriás autót néztünk ki.

Még nincs meg egyik hitel sem (a lakáshitelt nem adják ki, míg a lakás nagyjából kész nincs, az autóhitel épp folyamatban), de a szüleink már forronganak. Szerintük "visszafoghatnánk" magunkat a lakásvásárlás miatt, úgy néz ki, szerintük, míg nincs egy hitelmentes, legalább 70 m2-es, kacsalábon forgó lakás a nevünkön, addig éljünk zsíros kenyéren. Jól keresünk, elbírjuk a két hitelt (pláne albérlet nélkül), nem értem, mi a bajuk. Mit fognak szólni, ha rájönnek, hogy még nyaralni is megyünk?! Nem értik meg, hogy a párom havonta két-háromezer kilométert beletesz az autóba, nem akarom, hogy az én régi kocsimmal járjon, különben is, nekem is kell valamivel járni, nehezen oldjuk így meg. Anyám szerint gyalogoljak, akár napi 8-10 km-t is.

Miért sajnálnak mindent tőlünk? A két hitel alig fog többe kerülni, mint az albérlet, kb. havi 20 ezerrel, ami szerencsére nem vág minket földhöz, miért akkora katasztrófa ez akkor? Miért fenyegetőzik anyám, hogy "a hitel mindig ott lesz az asztalotokon, nem lesz egy nyugodt percetek tőle", miért nem érti meg, hogy most meg a főbérlő kopog mindig az ajtónkon, és az sem jobb? Ráadásul miért kell 30 éves emberek életébe így beleszólni? Már azon gondolkodtam, le fogom tagadni az új autónkat, nem fogom megmutatni nekik, a párom szerint röhejes, nem kell velük foglalkozni. Mégis mindig magyarázkodik nekik, mint egy kamasz, aki a rossz jegyeit magyarázza ki.

Az már csak hab a tortán, hogy a férjem főnöke megemlítette, hogy később lehet lehetősége a külföldi anyavállalathoz dolgozni, akkor meg ki kellene adni a lakást. Már a gondolattól is összeszorul a gyomrom, mindent annyira tragikusan fognak fel. Miért van az, hogy albérletre nem sajnálták a pénzünket, de a lakáshiteltől már félnek, mint a tűztől? Miért várják el, hogy ezután koplaljunk, míg le nem fizettünk minden fillért? Komolyan, már semmire nem merek költeni, mert úgy néznek ránk, mint akik bűnt követtek el, mondván: hiszen ti lakást vesztek, nincs erre pénz!