7 éve elköltöztem a szüleimtől, de még mindig lelkiismeretfurdalás gyötör. Mit tehetnék, hogy megbékéljek?

Arra van neked szükséged, hogy saját családod legyen, találj egy igazi társat és saját gyereked legyen. Ők lesznek azok, akikért felelősséggel tartozol és nem a szüleid, hiszen nem fogyatékosok, nem rokkantak, saját döntéseik vannak és saját életük.

Van benned egy erős vágy egy boldog családra, kívánom, hogy teljesüljön saját társsal, gyerekkel, és légy nagyon boldog! A szüleiddel ritkábban kellene találkoznod és ne feledkezz meg a kölcsönösségről, kb annyit nyújts, amennyit tőlük kapsz, hogy ne legyen egyensúlyzavar és ne mondják, hogy egyoldalú vagy..

"... Néha rám tör, hogy feldobom a függetlenségem, hazamegyek, és segítek, de egyrészt felnőtt ember vagyok, saját élettel, és nem áldozhatom fel magam ismét, feleslegesen."

Meg is adtad önmagadnak a választ!

Egy olyan férfi tenné helyre a lelkedet, aki nem csak úgy el lenne veled, hanem érezhetnéd róla, hogy Te mindenkinél különlegesebb vagy neki, közösen akartok családod tervezni, mellette nem csak vesztegeted legjobb éveidet. Egy ilyen melletted lenne, mikor családod látogatod, biztatna akkor is, ha ők kicsit kiakasztanak.

Lehet hogy családod nem mindenben mintaszerű, ebben a környezetben kisebb tesóid sem lettek mindenben mintaszerűek. De lehetne sokkal több gondod is a családdal, becsüld, szeresd azt is, ami jutott.

Persze fáj a lelkednek, hogy míg Te szíved-lelked kiteszed, anyagi erőforrásaid is rájuk fordítod (étel, ajándékok) mikor meglátogatod őket még ők kritizálnak.

Szimplán fogadd el azt, hogy sokszor nehezebb mindennapok torzítják kevésbé erős jellemű emberek értékrendjét is.

Saját magánéleted formáld úgy, hogy pár év múlva a szűkebb családod már férjed és gyereke(i)d legyen.

Jókat írtak az előttem szólók, még ha némelyik stílusa nem is tetszik, de legalább felérnek egy nagy pofonnal, az tény. Ismerem ezt az érzést, amit te is érzel, de tényleg kár ezt hajszolnod. Sok házasság, családi élet nem úgy sikerül, ahogy az emberek szeretnék. A te szüleid házassága, szülői helytállása nem úgy sikerült, ahogy ők eltervezték. Ne szülőként figyelj most rájuk, hanem csak szimplán emberként, akiknek nem úgy jött össze az élet, ahogy lehetett volna, ha tesznek érte. Ők nem teremtették meg a meleg családi fészket a gyeremekeiknek, nem olyan életmódot és gyerek-szülő kapcsolatot alakítottak ki, hogy a gyerekek szívesen lakjanak otthon és ha már kirepültek (mert ez az élet rendje), akkor szívesen menjenek haza. Ez az ő tetteik (nem-tetteik) következménye, nem pedig a te hibád. Sajnálni lehet őket, főleg mert pont a szüleidnek nem sikerült úgy, illetve hogy te ezáltal nem részesülhetsz meleg családi légkörben, de ez jutott neked. És nehogy azt hidd, hogy ezzel egyedül vagy. Ismert, gazdag, intelligens (nem egyszerre, akár külön-külön) embereknek sem előírás, hogy szerető családból származnak. Van egy elképzeld átlag, meg a kifejezés, hogy "normális családokban...", de ilyen nincs. Az általad normálisnak vélt családok esetében is vannak konfliktusok. Ott meg néha már valaki túlzásba esik és azt kívánja, hogy bár ne kellene 4 helyre is menni karácsonyozni, mert már túl sok a rokon, mindenhová készülni kell, fárasztó stb. Ne azon gondolkozz, hogy másnak bezzeg jobb (egyáltalán nem biztos, hogy jobb), hanem a fejedben próbálj meg rendet rakni ezügyben. Úgy látom, hogy ez nagyon a szíveden viseled, ezért nem is beszélnélek le arról, hogy próbálkozz jobbá tenni őket. De okosan tehetsz valamit értük, értetek. Tudod, van úgy, hogy a szülők a nagy elkeseredésben már reménytelennek találják, hogy amit tettek, az már helyrehozhatatlan. Akár "csak" annyi, hogy nem olyan szülők lettek, mint amilyenek szerettek volna lenni. Tudom, hogy nem a gyerek feladata ezt megoldani, de emberek vagyunk, ők a szüleink, és ha nem túl megerőltető, azért meg lehet próbálni segíteni nekik, hátha csak egy kis lökés hiányzik hozzá.

Én megpróbálnám pl., hogy amikor legközelebb készülök menni, akkor megkérem anyukámat, hogy süssön vagy főzzön valamit, ami a kedvencem....vagy amit jól tud, vagy amiről azt hiszi, hogy jól tudja... a lényeg, hogy érezze, hogy szükséged van rá és ő tud valami jót (tenni neked). Vagy tanítson meg neked megfőzni valamit, mert neked nem úgy sikerül soha....ennek folytatása, hogy te hívod el magadhoz őket valamilyen alkalomra. Vagy ha náluk van valami alkalom, akkor hívd fel, hogy segíts-e valamit, te bevállalod a pogácsát mondjuk. Vagy néha állíts be váratlanul, biztosan jut legalább egy zsíroskenyér hagymával, de legalább kiderül, hogy ha nem rád számítanak, akkor mit esznek vagy mit próbálnak eléd tenni. Lehetsz ennél merészebb is. Hívd el anyukádat moziba, csak ti ketten. Tök fura lehet, de próbáld meg végigcsinálni. Utána üljetek be egy cukrászdába vagy sétáljatok. Szerintem előbb-utóbb elkezd ő is beszélni. Ha nincs házimunka a közelében és nem tereli el rólad a figyelmet semmi (vagy senki pl a tesódi, apukád piszkálódása), akkor hátha észrevesz. Sőt, mondok meredekebbet. Mondd el neki, hogy mi bánt ezzel az egésszel kapcsolatban. Biztosan mondani fog rá valamit, de ami mindenképpen megtörténik, hogy hallani fogja a szádból, hogy te mit érzel, nem pedig csak ott lebeg a levegőben a feszültség évekig. Szeritem ha őszintén tudtok beszélni, máshogy fogtok nézni már egymásra legközelebb. És ami nagyon fontos: pár ölelés, puszi, mert az anyukád. :)