Hogyan építsem le a szüleimet?

Nem mondhatom, hogy rosszul bántak velem, mert anyagilag szinte mindent megadtak, csak azt nem, amire szükségem lett volna (például a támogatást, biztatást, dicséreteket elfelejtették, pedig mindent megtettem érte). Viszont egyáltalán nem szerettek. Megpróbálom érthetően leírni: valamiféle befektetésnek tekintettek, mindig azt éreztették velem, hogy azért, amiért eltartanak, köteles vagyok azt az utat járni, amit ők kijelöltek nekem. Ha valamit tényleg nagyon el akartak érni, akkor kaptam tőlük valami kisebb ajándékot, vagy elvittek valahová, csak úgy. (pl. mikor sikerült rávenniük, hogy akkor a nyári melós pénzemből mégis csináljam meg a jogsit, mert az kell, mert már mindenkinek van, akkor elvittek "megbeszélni ezt" egy cukrászdába, és kaptam apukámtól egy plüsst. Azt se tudta, hogy gyűjtöm őket, az öcsémtől kérdezte meg, hogy szerinte minek örülnék...)

Aztán letértem az általuk kijelölt útról, átmentem egy olyan iskolába, ahol volt az a tagozat, amivel tovább szerettem volna tanulni, ez messze volt, ezért kollégista lettem (meg azért is, mert éreztem, hogy valami nem oké, úgy gondoltam, nem lehet gond, ha egy kicsit távol vagyok, hátha akkor tisztábban látok mindent). A kollégiumban és az új iskolámban olyan boldog voltam, mint még soha. Nagyon jó barátaim lettek, a tanáraim is sokat foglalkoztak velem, eléggé szorgalmas vagyok, és mindig biztattak, megkaptam tőlük azokat a pozitív visszajelzéseket, amikre vágytam, a barátaimmal pedig a középiskola után is megmaradt a remek kapcsolat. A legjobb barátnőmért például ugyanúgy bármit megtennék, mint a testvéreimért. Sokat beszélgettünk mindenféléről, és szóba jött sokszor a család is, sokan meg is hívtak magukhoz, én pedig meglepően tapasztaltam, hogy máshol nincs az a rideg, álságos környezet, mint nálunk.

Arra a szakra jelentkeztem egyetemen, amivel foglalkozni szeretnék a későbbiekben, ez a szüleimnél eléggé kiverte a biztosítékot, mert ők "nem ezért tettek meg értem ennyi mindent", meg "nem ezért fizették a taníttatásomat" (nem büfészakra mentem, és soha nem jártam magániskolába, vagy ilyesmibe, a nyelvvizsgáimat is iskolai keretek közt szereztem, meg szülinapi pénzből, nem kértem tőlük semmi pluszt). Nagyon rosszul esett.

Még mindig azon a nyáron, mikor dolgozni voltam, apám megtalálta a két évvel azelőtti naplómat. Akkor már kollégista voltam, és történt egy olyan eset, hogy egy közeli ismerősünk arra kényszerített, hogy szexeljek vele, és mikor felvilágosítottam, hogy ezért még vérbosszút fogok állni, akkor hozzám vágott egy tízezrest, hogy akkor ennyi, ki vagyok fizetve, ő nem csinált semmi rosszat, innentől én vagyok a prosti. Ezt a történetet leírtam, teljesen tárgyilagosan, mert erre volt szükségem. Két évig nem meséltem róla senkinek, csak leírtam, a naplómba, MAGAMNAK, és semmilyen magyarázatot nem fűztem hozzá, például olyat, hogy én ezt nem akartam... Apám pedig megtalálta (a ruhásszekrényem aljában volt egy dobozban, fogalmam sincs, mit keresett ott), és elolvasta. Azóta már nincsenek jóban apámmal, szóval megkérdezni nem tudta róla, és tőlem meg se kérdezte, azonnal elkönyvelt egy utolsónak, aki pénzért bármit megtesz. Utána letagadtam az egészet, azt mondtam, fiktív sztori, amit a hétköznapi eseményeink inspiráltak, mert képtelen lettem volna elmondani neki, mi történt valójában.

És azt hiszem, ez volt az az eset, amikor eltört bennem valami, egy hónap múlva tudtam csak költözni (az egyetemi koliba), addig kb. végig tizenkétóráztam, akkor is, ha tudtam, hogy ennyi túlórát már nem fognak kifizetni, csak azért, hogy ne otthon legyek.

Most egyetem mellett van egy tök jó állásom, de egyébként szeptember óta eltartom magam a diákmunkámból meg az ösztöndíjamból. Ha bármikor romlana az átlagom és elveszteném az ösztöndíjat, inkább elmennék passzív félévre egész nap diákmunkázni és gyűjtögetni, de egy ennyire pénzközpontú embernek én többet nem fogom a "kenyerét enni". Volt olyan - akkor már egyetemre jártam - hogy hétfőn akart visszavinni Pestre, mert ő akkor ment arra, és megmondtam, hogy köszönöm, de nem, mert nekem hétfőn már rég a munkahelyemen kell lennem, és egyébként is máshogy terveztem, erre kiakadt, hogy ha az ő apja egy ilyen apróságot kérne tőle, hogy mikor menjen vissza, ő kérés nélkül teljesítené, és én amúgy is csak a pénzükért járok haza (akkor már réges-rég nem kértem tőlük pénzt).

Minél kevesebbet akarok hazajárni (most kéthetente kb. elvárják tőlem), és úgy egyáltalán, szeretném, ha távolabb lennének tőlem, és nem próbálnának beleszólni az életembe.

Most vettek egy új kocsit, és a régit nekem akarják adni, hogy azzal minden hétvégén hazajárjak (eddig arra hivatkoztam, hogy hosszú az út, és bonyolultak az átszállások... arra nem merek, hogy egyébként a diákfizetésemhez a jegy is drága, mert "adnak ők pénzt", csak én cserébe nem vagyok hajlandó azt csinálni, amit mondanak, szóval inkább ne adjanak). Ki van zárva, hogy elfogadom, nem szívből adják, ez is csak egy eszköze annak, hogy magukhoz láncoljanak, mert utána arra hivatkoznának, ha nem csinálok valamit úgy, ahogy mondják, hogy "bezzeg a kocsink jó volt". Mellette meg tudom, hogy baromi hálásnak és szerencsésnek kellene éreznem magam, a legtöbb szülő nem teheti meg, hogy autót adjon a gyerekének.

Egyszerűen gyűlölöm ezt a helyzetet, hatalmas hazugságnak érzem az egész életem, én se szeretem őket, ők se szeretnek engem, egy szálka vagyok a szemükben, mert nem jogász lettem. Mellette elvárják, hogy hazajárjak, mert egy kisvárosban lakunk, és ha sokáig nem látnak, azt fogják hinni, hogy rosszban vagyunk, és a látszat ugye mindennél fontosabb. Meg megpróbálnak lekenyerezni egy kocsival (ezt nem lekicsinylésből írom, tudom, hogy hatalmas ajándék, de nem ajándék, ha várunk valamit cserébe, akkor az FIZETSÉG), hogy visszanyerjék felettem a befolyást.

Hogyan, mire hivatkozva ne járjak haza, csak mondjuk negyedévente egyszer, meg az ünnepekre, és hogyan érjem el, hogy eszükbe se jusson beleszólni a dolgaimba? Amit fentebb leírtam, már próbáltam velük megértetni, ennél sokkal szebb és udvariasabb megfogalmazásban, de nem megy, más az értékrendünk. Egyszerűen csak annyit akarok, hogy hagyjanak már élni. Mellette meg borzasztó lelkiismeret-furdalásom van, mert tényleg eltartottak és neveltek tizenkilenc évig, úgy érzem, kihasználtam őket.

Segítség.

21/L