Édesanyám depressziós, nehezére esik, hogy kikeljen az ágyból vagy bárhová elmenjen. Én mit tehetnék? Hogy tudnék segíteni?

Sziasztok! Előre is szeretnék mindenkit figyelmeztetni, hogy hosszú lesz. Próbálok mindent részletesen elmesélni, hogy megérthessétek a helyzetet. Előre is köszönöm mindenkinek, aki elolvassa és előre is nagyon hálás vagyok minden válaszért és tanácsért!

18 éves vagyok, negyedikes gimnazista (öt éves osztályba járok, szóval nem most érettségiztem), anyukámmal élek együtt és a 10 éves öcsémmel.

Anyukámnak szörnyű élete van. Amikor egy éves voltam kénytelen volt elhagyni az apámat, mert ő egy nem normális állat (és ezt mindenki így gondolja, aki ismeri. )Mikor 7 éves voltam összeházasodott egy másik férfival, 8 éves voltam, mikor megszületett az öcsém. 7 évig volt együtt ezzel a férfival, de megkeserítette az életünket. Mikor az öcsém két hetes volt, kijelentette, hogy válni akar. Anya könyörgött neki, hogy maradjon, mert egyedül nem tudna eltartani minket. Marad ugyan, de olyan volt, mintha egy idegen lett volna. Mindig a saját szobájában volt elkülönülve, karácsonykor se volt velünk. Amikor egy légtérben voltunk, akkor is csak veszekedett mindenkivel. Amikor anya terhesen a kórházban volt és ezzel a férfival voltam otthon egyedül, nem volt hajlandó időben felkelni, ezért minden nap elkéstem az iskolából és általában ötnél előbb nem is jött értem. Folyton bántott és nagyon gonosz volt velem is.

13 voltam, mikor ez a férfi elköltözött, de az azt megelőző időszak nagyon megviselte anyukámat. Anya hozzám se szólt, vissza se köszönt, levegőnek nézett. Ez nagyon fájt akkor és még most is. Akkor anorexiás is lettem, ami sajnos kihatással van még a mostani életemre is. Anya szerencsére ebből semmit nem vett észre. Én pedig természetesen nem haragszom rá, mert ő nem tehet semmiről és nagyon szeretem.

Azóta sokat dolgoztam azon, hogy javuljon a kapcsolatunk, szerencsére már sokkal nyitottabb és közvetlenebb velem, többet beszélgetünk is. Ő viszont egyre mélyebbre süllyed a depresszióban. Hétvégente szinte ki sem kel az ágyból, sehová sem megy. Általában szombaton nincs itthon semmi rendes kaja, mert nem főz, csak alszik szegényem, az öcsém pedig szombaton és vasárnap az apjánál ebédel. Vasárnap is max este van valami. Sajnos nekem nem engedi, hogy főzzek bármit is, mert nem hiszi el, hogy nem vagyok béna... :( Próbálok neki segíteni a házimunkában, de folyton csak kötözködik. Például kiabál, hogy rossz sorrendbe tettem be az edényeket a mosogatógépbe, stb... És folyton azt mondja, hogy nem segítek semmit, pedig rajtam kívül nem igen takarít itthon senki. Az öcsém nem hajlandó segíteni, még akkor se, ha anya könyörög neki. Sajnos én sem tudok annyi időt szánni a takarításra, amennyit szeretnék, mert nagyon sokat kell tanulnom, mert erős egyetemre készülök és több külön órára is járok. Az öcsém teljesen el van kényeztetve és nagyon önző. Anya minden reggel és este tálcán viszi be neki az ételt, és az öcsémnek ez már teljesen alap dolog, nem köszön meg semmit, csak elvár és követelőzik. Minden nap küzdenem kell vele, hogy csinálja meg a háziját, tanulja meg a leckét, faragja ki a ceruzáit, stb... Emellett minden nap egy kész dráma, mire a kedves öcsém hajlandó megfürödni, fogat mosni, meg egyáltalán kezet mosni, mikor hazaér.

A másik probléma pedig az, hogy úgy érzem, hogy ebben a családban mindhárman egyre agresszívabbak leszünk. Anya kiskoromtól kezdve sokszor megpofoz, sajnos gyakran nem jogosan. De emiatt sem tudnék rá haragudni, még ha akarnék sem, mert inkább rajtam és az öcsémen vezesse le a feszültségét, mint mondjuk a főnökén vagy a kollégáin. Sajnos az öcsém is egyre agresszívabb és állandóan káromkodik. És be kell látnom, hogy én is erőszakos lettem. Néha mikor sehogy sem bírok az öcsémmel vagy nagyon csúnyán beszél velem (pl hülye p*csának hív), akkor előfordul, hogy pofont adok neki, pedig tudom, hogy nem ez lenne a megoldás! De egyszerűen nem bírom fékezni magam olyankor. Pedig tényleg nem akarok olyanná válni, mint anya.

Sokszor próbáltam beszélni anyával ezekről a dolgokról. De mindig csak azt válaszolja, hogy az egész élete tönkre ment és utál élni és nem is akar. Mikor idióta módon azzal vádoltam, hogy az öcsémet jobban szereti, mert neki mindent szabad nekem meg a felét sem, akkor azt mondta, hogy ez azért van, mert elfáradt és nincs ereje nevelni az öcsémet. Azt is mondta, hogy megbukott anyaként, ami nem igaz. Nagyon bűntudatom van, remélem nem bántottam meg!! Tényleg csak azért mondtam neki azt, mert az öcsémet sokszor magától megöleli meg szeretgeti, engem meg gyakran vissza se ölel, magától meg szinte soha, csak nagyon ritkán. De ez biztos csak azért van, mert ő a kisebb és ő aranyos.

A munkája is nagyon stresszes és sajnos nem egyszerű megélnünk, mert az öcsém apja nem képes rendszeresen gyerek tartást fizetni arra hivatkozván, hogy neki nincs pénze, magának bezzeg mindent megvesz... (Az én apám szerencsére fizet, szóval egy kicsit könnyebb így a helyzet.)

A kérdésem tehát az, hogy hogy segíthetnék az édesanyámnak, aki mindent megtesz értem és mindent feláldoz, azért, hogy támogassa a tanulmányaimat és mindent megadjon nekem és az öcsémnek? Ti mit csinálnátok ezzel a helyzettel? És az öcsémmel? Kérlek Benneteket segítsetek, mert tarthatatlan kezd lenni ez az állapot!

Nagyon szeretem az anyukámat és az öcsémet is. Nagyon szeretném, ha szép család lehetnénk és békésebb életünk lenne.