Egy középkorú nő hogyan bocsásson meg anyjának?

Nem a tejbenvajban fürösztés volt a lényeg. Nem tudtad jól értelmezni a soraimat.

Nekem az rossz anya, aki éhezteti a gyerekét, így a gyerek a boltból lop zsömlét, kenyeret, nem érdekli az anyát, mi történik a gyerekével a suliban, az életben, nem segíti a gyermekét semmiben, az alsós/felsős gyereke maga megy orvoshoz, ha fáj valamije és amikor kórházba kerültem, még csak be sem jött hozzám, semmit nem magyarázott soha, csak elvárt és amikor másnak segítettem valamiben, iszonyúan megvert stb. stb.

Felnőttem. Ilyen terhek mellett mégis szerető és szerethető ember lettem, aki megállja a helyét az életben és nem szed gyógyszert depresszióra sem.

Igen, voltak, vannak még mindig sérelmeim, de akkor dagonyáznék benne, ha csak szidnám őt és nem azt írtam volna, amit, mégpedig a megbocsájtást, amit szeretnék.

Én már óvodás korom óta felnőttem és ekkortól éreztem, hogy egyedül vagyok és nekem másképpen működik az anyám, mint másnak. Soha nem késő rájönni arra, hogy meg kellene próbálni a végleges megbocsájtást.

De ahhoz, hogy kérjek tőletek megoldási ötleteket, ahhoz le kellett írnom pár dolgot, hogy tudjatok nekem segíteni.

Felőlem szidhatsz, ítélkezhetsz, hogy én is hibáztam valamikben, ami biztosan igaz, mert nem mertem a sarkamra állni jóval korábban, igaz, nem is mertem régen ezt megtenni, de mint láthatod, megoldásokat keresek és nem sajnálatot szeretnék elérni. Nagy különbség!

* Az érthetőség kedvéért egy kis kiegészítés: sokszor láttam, hogy ő eszik, mert mellettem is tette, de nekem adott egy-két falatot időnként, aztán beküldött a szobába. De mondjuk ez sem sokszor történt meg.

Szóval nem a szegénység miatt éheztem.

Ettől függetlenül mégis maradt benne valami jó, valami emberi és képesnek kellene lennem a megbocsájtásra.

Köszönöm szépen az eddigieket.

A könyvről már hallottam, de most már megveszem és el fogom olvasni.

Igen, tudom, hogy nem csak én voltam , vagyok ilyen vagy hasonló helyzetben, de azt is tudom, nem érdemes indulatosan leélni a további életünket, mert az indulat csak hátráltat és ettől nem tud javulni semmilyen kapcsolat és még megbetegítő is lehet.

Azt is tudom, ha az eddigi kommunikáció nem működött, akkor bizony nekem kell változtatni, képesnek kell lenni teljesen talpon maradni, határozottan képviselni valamit, fel kell ismerni a játszmákat és ezeket nem szabad tovább engedni működni, ha a megbocsájtás a cél.

.....csak ez a megbocsájtás egyáltalán nem könnyű és azt sem tudom, hogyan is kezdhetném el, hogyan kellene ezt magammal megbeszélni.

Kétszer és két különböző pszichológusnál jártam már, mert tanácsokat szerettem volna kérni, hogyan lehet megbocsájtani egy ártó nemanyának egy fél életen át tartó ilyen-olyan dolgokért.

Az egyik azt mondta, ha a célom a megbocsájtás, akkor tegyem meg. De a hogyanról nem beszélt. Ő egyáltalán nem segített ezzel.

A másik azt mondta, hogy üljek le vele beszélni. Hiába mondtam neki, hogy ezt már megtettem és minden alkalommal vagy kidobott vagy hónapokig nem beszélt velem, emiatt tudom, nem a megbeszélés a lényeg, hanem az, hogyan tudok valamit saját magamban átalakítani, mert ő nem fog változni, de én képes vagyok még rá. De erre ő azt mondta, akkor ne beszéljek vele egyáltalán és ennyi. Szóval utasítsam el, ha felhív? Én is "dobjam" ki az életemből? Ezzel csak a feszültségeket tartom benne is, bennem is szerintem. Ha felhív, akkor még mindig ott a halvány remény egy jobb helyzet kialakítására.

Ha nem szeretném jobbá tenni a helyzetünket, akkor én semennyivel nem vagyok jobb, így gondolom. Ha elutasítom azokon a kevés alkalmakkor is, amikor felhív, akkor ugyanazt teszem vele, amit ő velem tett. De én nem akarok ilyen rossz ember lenni, nem akarok gyerekesen gondolkodni és vágyom arra, hogy jobban érezze magát, jobban érezzem magam én is.

Valahol a lelkem mélyén tudom, van megoldás, tudok megbocsájtani és én is elismerem a hibáimat....csak az ez utáni lépést nem tudom.....