Azok akik úgy nőttek fel hogy a szülei lelkileg tönkretették, és csalódott a szüleiben, azok hogy dolgozták fel ezt a későbbiekben?

Volt olyan időszak hogy lelkileg terrorizáltak a szüleim. Ezért úgy alakítottam a körülményeket ahogy más kártékony ember esetében is szoktam, szolgámmá tettem őket. No nem a szó szoros értelmében, hanem úgy hogy anyagilag támogattak hogy minél könnyebben építhessem életem. És így, miután betartották a természetnek azt az íratlan törvényét hogy

"A szülő dolga hogy adjon, halála után pedig hagyjon."

utána kiválóan viselkedő szülők lettek, nem csak velem hanem másokkal is. Mint ha egyes emberek terhelésre és szolgaságra születtek volna, mert ha nem teszi őket az élet szolgává akkor például lelkileg gyötörnek másokat. Sőt egymást és saját magukat is gyötörték amíg nem voltak a támogatásommal lekötve. De így már nem tesznek kárt sem másban sem magukban.

Hát igen, sokaknak sajnos csak ez a sovány reménysugár marad az utolsó, hogyha a szülei öregségükre már rászorulnának, na, akkor majd ő jól nem segít rajtuk.

Azt látom, hogy valahol mindenki, akit megaláztak, arra vágyik, hogy egyszer majd az őt bántó személy legyen neki kiszolgáltatva. Mert csak akkor tudja "megmutatni neki", és élvezi, hogy "akkor már késő", élvezi a szülő (vagy más bántalmazó) kései megbánását.

Igen ám, csakhogy ez egy nagyon hiú remény. Egyáltalán nem biztos, hogy a szülő megéri a szép öregkort. Nem biztos, hogy ki lesz szolgáltatva. Nem biztos, hogy legalább utólag felfogja, mi mindent is tett, és milyen volt. Nem biztos, hogy megbánja. Stb... stb...

Én teljesen megértem ezt, de szerintem nem érdemes erre várva, ebben reménykedve élni.