Szerintetek normális anyukám viselkedése?

Köszönöm szépen a válaszaitokat!

Nem váltak el a szüleim, most is együtt élnek. Amúgy anyukámmal ezt leszámítva nincsen különösebb problémánk egymással. Nem vagyunk túlzottan jóban, nincsenek közös programjaink vagy ilyesmi mert annyira nem élvezzük egymás társaságát, de megvagyunk egymás mellett. Néha elmegyünk együtt vásárolni, rokont látogatni, de ez ennyiben ki is merül.

Nyilván nekem is jobban tetszene, ha lennének barátaim, akikkel tudnám tölteni a szabadidőmet, de nincsenek. A volt barátaim között sem volt mindegyikükkel olyan igazán jó kapcsolatom, néhányan csak kihasznált engem. Voltak, akikkel el tudtam menni sétálni, biciklizni vagy csak összejöttünk és beszélgettünk, de szépen lassan mindegyikükkel megromlott a kapcsolatom. Volt olyan, aki külföldre költözött, eleinte még tartottuk a kapcsolatot, de nem találkoztunk, eltávolodtuk egymástól, nem nagyon tudtunk miről beszélgetni és így abbamaradt a dolog. Valamint voltak olyanok is, akikkel már nem éreztem jól magam, más az érdeklődési körünk és ezért nem jövünk már ki úgy mint régebben. Ők bulikba jártak, kocsmáztak és már szinte minden találkozásunk arról szólt, hogy ők pasit akarnak maguknak szerezni ezért tulajdonképpen örülök is, hogy velük megszakadt a kapcsolatom mert a vége felé már egyáltalán nem éreztem velük jól magam. Jelenleg nincsen körülöttem olyan, akivel szívesen barátkoznék és egyelőre otthon, egyedül is feltalálom magam. Most jobb nekem így, mintha olyanokkal lennék, akikkel nem érzem jól magam csak azért mert mindenkinek szüksége van barátokra. Egy kisvárosban lakom, tulajdonképpen egy-két embert leszámítva üresek az utcák és nem igazán vannak olyan programok vagy közösségi helyek, egyesületek, amiket szívesen látogatnék. Egyedül nincs is kedvem elmenni például sétálni egyet a városban, régebben még eljártam kutyát sétáltatni, viszont a nyáron meghalt a kiskutyám ezért erre már nincsen lehetőségem.

Nem értem, hogy miért lennék később életképtelen vagy lúzer... Nem arról van szó, hogy nem merem átlépni az ajtó küszöbét. Iskolaidőben nap mint nap emberek között vagyok, nap mint nap kommunikálok emberekkel csak nincsen senkivel sem mélyebb kapcsolatom, amit barátságnak lehetne nevezni. Járok egy nyelvtanuló csoportba is. Zárkózottabb, visszahúzódóbb, bátortalanabb típus vagyok de nem hiszem, hogy ez egy halálos bűn lenne. Előbb-utóbb majd találok valakit, akivel jól megértjük egymást, de jelen pillanatban nincsen ilyen fiú, lány körülöttem. Valamint nem hibáztatok én emiatt senkit. Én elhiszem, hogy anyukám annak örülne, ha élénk társasági életet élnék, én is boldogabb lennék tőle és nyilván ő alapvetően jót akar nekem, viszont nem hiszem, hogy annak ez lenne a módja, ahogyan ő viselkedik velem.