Jogosan van lelkiismeret furdalásom? Hibás vagyok, vagy csak most túlérzékeny lettem?

Kicsit macerás a sztori, de a lényeg:

Férjemnek van egy 9 éves kisfia, aki 3 évesen látta utoljára az anyukáját.

A nőt én nemigazán ismertem, én próbáltam volna nyitni felé, de elutasító volt (hozzáteszem ok nélkül, nem miattam mentek szét). Először hetek, majd hónapok teltek el úgy hogy a gyerek tájára se nézett. Próbálta párom elvinni sokszor, de valami kifogása mindig volt, hogy miért nem ér rá. Sokszor telefonált, volt hogy késő este is, de általában azért hogy pénzt kérjen, meg se kérdezte hogy a gyerek hogy van. Sorolhatnám még ezeket a dolgait, a lényeg hogy mikor már rendszeresen este 11-kor telefonálgatott a magán jellegű dolgaival aminek semmi köze nem volt a gyerekhez, és minden egyes alkalommal mikor nagy könyörgésre néha elvitte, ordított a gyerek az anyja után és hetekig kereste, hogy hol van. Meguntam és mondtam, hogy szerintem jobb lenne ha nem is tartaná a kapcsolatot a gyerekkel. Mondtam páromnak, hogy beszélje meg a nővel, hogy vagy hétvégente, vagy legalább kéthetente rendszeresen vigye el a fiát, vagy ha így áll hozzá akkor inkább ne is látogassa. Párom leállt azzal, hogy erőltesse a dolgot, a nő meg nem jelentkezett azóta se. Évekig nem is gondolkoztam ezen, de most valamiért elkezdtem kattogni a dolgon, hogy lehet én voltam a szemét és jobban erőltetni kellett volna, hogy tartsák a kapcsolatot. Hibásnak érzem magam amiért nem ismeri a gyerek az anyját.