Nem bírom tovább, mit tegyek ilyen elmebeteg anya és nevelő esetében?

20 éves létemre sajnos nehéz az önàllósodàs, mert pánikbeteg lettem 3 évvel ezelőtt, ezért vagyok meglehetősen tanácstalan a továbbiakat illetően. Sajnos, mivel semmire nem tanítottak meg, semmit nem magyaráztak el, teljesen magamra vagyok utalva az ügyeim intézése terén is, így az egyetemi felvételiről is lecsúsztam, mert arról sem volt fogalmam, hogy hétvégén nem lehet utalni. Persze, mikor felvetem a teljes önállósulás témáját, ne tudjátok meg, mit kapok érte a beteg képzettársítások teljes listája a nyakamba zúdul, mert akkor egy drogos, koszos, alkoholista cafka leszek és a nagymamámhoz fogok biztosan költözni, aki annyit bántotta az anyámat, nekem nincs àllítólag összehasonlítási alapom sem...stb. Mindezt 20 évesen. Nem véletlenül lettem pánikbeteg sem sajnos. A mai nappal már igazán betelt a pohár, nem akarok ilyen emberekre rászorulni, mert egyszer idegösszeomlást kapok a szemétségeiktől, nem hallják meg amit mondok, mindent jobbam tudnak nálam, nem lehet önálló, saját gondolatom sem, mert ha értelmes magyarázattal szolgálok a beteg vádjaikra, akkor szerintük szándékosan csavarom a szavakat, előre kiterveltem vagy mi és hülyének nézem őket. A nevelő apàm lekezel, semmibe vesz, már az önbizalomhiányos hangszínem is sérti a "tekintélyét", folyton minősítget. (Egyiknek sincs érettségije, ami nem baj, csak ezt a kisebbségi komplexust jó lenne, ha nem rajtam vezetnék le, mert nem bírom már sokáig). Főzni sem tanított meg az anyám, mindenre nekem kell/kellet rájönnöm, csoda, hogy jelesre érettségiztem le és még élek.

A mai nap történése:

Zenét hallgattam reggel a szobámban, amíg ők, mint utóbb kiderült, pizzát sütöttek a konyhában. Eléggé álmodozó típus vagyok, így nem mindig járok gondolatilag a jelenben. Kimentem, megreggeliztem és visszamentem olvasgatni a részemre. Aztán megkérdezi az anyàm, hogy nincs-e kedvem sétàlni a levegőn egy kicsit, mivel visszeres a lába, ezért jeleztem felé, hogy nem kell miattam megerőltetnie magát, inkább pihenjen. Nem, erősködött és siettetett az öltözködéssel. Kimentem a fésűmért és látom, hogy ilyen gúnyos vigyorral az arcán rám pillant a mostohám, láthatóvá tettem a nemtetszésem és igen, kicsit hangosan zártam be az ajtóm, mert elegem van belőle, egy bunkó, egoista patkánynak tartom alapos okkal, amit nem sorolok fel, mert soha nem érne véget a példák száma. Kabátban kilépek és látom, hogy az anyám egyáltalán nincs még elkészülve, megkérdeztem tőle, hogy minek siettetett, akkor addig levenném a kabátom. Aztán 5 perc múlva belép a nappaliba és elkezdi, hogy még miért kérjen bocsánatot, egész nap dolgozott, azt válaszoltam, hogy miért nem maradunk akkor itthon, ezért mondtam, hogy ne menjünk sehová. Aztán elkezdni arrogáns hangnemben, hogy mi bajom van, ő ezt már nem bírja, elege van, nem fog az én értékrendemhez alkalmazkodni, nem értettem, hogy mi a fenéről beszél. Aztán majdnem ordítva elkezdte, hogy nekem miért nem jó a park(??), miért nem mentem főzni reggel, mi bajom van. Állítólag én nagyon is értettem, hogy miről beszél. Mikor válaszolni próbáltam, folyton összezavart, mert alá beszélt és alá kérdezett, majdnem infarktust kaptam annyira felment a vérnyomásom, mert nem hallotta meg, amit mondtam, ő már eldöntötte, hogy én mit hogyan gondoltam. Őrjöngve ordítozott.