Miért bánt anyám még 25 éves koromban is?

Ugyanez!

Nemrég döbbentem rá, hogy engem sosem szeretett az anyám, csak mer muszáj volt...

Egyre gyakrabban feljönnek a régi emlékek, hogy miylen erőszakos volt velem, de nem vert meg (néha megcibált, de semmi komoly...) hanem kötelezővé tett nekem olgokat.

Most hogy felnőttünk, élném az életemet, legszivesebben nem találkoznék vele, de akkor meg sír és lelkifurdalást kelt bennem. Mikor volt egy komolyabb bajom nekem és az unokatesómnak is ugyan az, az unokatesóm jobban érdekelte mint én. Konkrétan engem leszar. Próbálom magamba elnyomni az anyai szeretet hiányát, de nem megy.

Ma már alig van hozzám egy jó szava. Ha neki kell szivesség én azt azonnal csináljam meg, de ha nekem kell, akkor majd holnap vagy talán holnapután avgy soha. Ha pénz kell, akkor kussoljak és adjak neki amennyit ő akar, de ha nekem kell, akkor legalább 100x elmondja hogy neki mennyire nehéz megélnie és hogy amint tudom perkáljam visszafelé...

A hideg ráz ki tőle, a hangjától és mindenétől, de muszáj eltűrnöm őt. Ha nem tűröm, akkor addig csavarja a dolgokat, hogy olyan lelkiismeretfurdalást csináljon hogy nem igaz. Zsarnok, önző és gonosz. Bizts jó anyja lenne, valaki másnak. De nem nekem...