Hogyan lázadtatok vagy lázadtok kamaszként, amikor szüleitek elváltak és anyukátoknak új barátja lett, aki megpróbált titeket keretek közé szorítani, parancsolgatni, előírni dolgokat?

Sajnos azt kell mondanom, ne higgy #1-nek. Ilyet csak az ír, aki vagy sosem élet mostohaszülővel, vagy nagyon nagy szerencséje volt.

Én próbáltam kedves lenni, próbáltam szót fogadni, a végén már majdhogynem a talpát is nyalogattam.

Semmi sem használt, amint elkezdtem serdülni (fiú vagyok), minden alkalmat megragadott, hogy megalázzon, megszégyenítsen. 4 éven keresztül egy szót sem (!) váltottunk egymással, anyám nem tett semmit, pedig azt mondta, nekem van igaza. Ja, de tett valamit, szült neki egy gyereket.

Akkor kibékült velem, mindenki azt hitte, hogy most már, hogy apuka, belátóbb velem is. Francokat... amíg ugrálni kellett mindenért, mert anyám állandóan el volt foglalva a gyerekkel, ő meg egy lusta ****, addig jó voltam. Kicsit nagyobb lett a gyerek, azonnal minden vissza a régibe. Utasítgatás, cseszegetés, megalázás.

Az alatt a pár év alatt én már minden voltam. Idegroncs, depressziós, öngyilkos is akartam lenni. Már ott voltam, hogy ugrok ki az ablakon (emeleten laktam, alatta beton), de anyám éppen akkor jött fel valamiért.

Azóta már egyetemre járok, elköltöztem, de életem végéig viselni fogom a nyomát. Nem tudok fiúbarátokat szerezni, a férfiakkal egyszerűen nem értek szót. Senki sem tanított meg rajongani a fociért / forma1-ért / barkácsolni / füvet nyírni / vezetni... sorolhatnám.

Hihetetlenül érzéketlen ember vagyok, belül dúlnak a hatalmas viharok, de falakat húzok magam köré és nem engedek be senkit. Ez lett belőlem, miatta.

Úgy lázadj, hogy közlöd vele, hogy te neki senkije nem vagy, és ő sem neked. Ergo nem alapjárat, hogy tiszteled, előbb érdemelje ki valamivel. Ezt világosan megmondod anyukádnak, valamint azt is, hogy a nevelésedet illető kérdésekben (hány óráig enged el, megvehetsz-e valamit, stb.) kizárólag anyukád dönthet.

Mindenki arról beszél, hogy ha egy pasi egy gyerekes nővel kezd, akkor vállalja a gyereket is. A gyereket senki sem szokta megkérdezni, hogy vállalja-e a pasit...

1-es nagyon el vagy tévedve!

Én 18 voltam, mikor összeköltöztünk - apa kedvéért - a mostohámékkal. Fél év után már mindenbe beleszólt, állandóan kötekedett, megalázott heti szinten, bármit tettem, baj volt neki. Egy ideig - úgy négy évig - próbáltam neki megfelelni (megalázkodtam, csúsztam-másztam), teljesen elszigetelődtem a barátaimtól, stb... ha nem találkozok a párommal, szerintem öngyilkos leszek, de ő segített.

Szerelmes lettem, és teljesen előtérbe helyeztem a páromat, mentem, mikor hívott, keresett, nem érdekelve többé, mit gondol a drága mostoha. Egy év után összeköltöztünk, és azóta a nővel is normalizálódni látszik a kapcsolat - legalábbis beszélünk.

Apa semmit nem tett. Látta, de inkább a sulira fogta, az miatt vagyok beteg, nem mert konfrontálódni. Egyszer sem szólt rá a nőcire, mikor megalázott, vagy... hát konkrétan a kutyánkkal szebben beszélt, mint velem.

Eredmény: anorexia - éveken át -, depresszió, öngyilkossági gondolatok, önbizalom nuku, az egyetemet sem tudtam befejezni (ahová a hlye nő nyomására mentem), nem tudom, mi lesz velem, mert bármibe kezdek, úgy érzem, semmire nem vagyok képes.

Meg kell neki mondani - értelmesen, nyugodtan -, hogy leszállhat rólad, mert nem dolga nevelni. Ha mégis akar, okés, de tegye értelmesen, ne az irántad érzett ellenszenve vezesse. Más: magyarázd el neki azt is, hogy a nevelés még mindig ÉDESANYÁD dolga, ő maximum javasolhat.

Nos, az 1-es vagyok ismét, és mint 42 éves felnőtt írtam le a véleményem. Mivel elváltak az én szüleim is, és kaptam pár mostohaapát, tudom mivel jár. A gyerek részéről nagy kuss!-sal. Én 17 éves voltam amikor elköltöztem otthonról, pont ezért.

Amíg anyukád házában vagy kénytelen élni, bármit tehetsz, üvöltheted a jogaidat, mindhiába. Nem neked kell lázadni, hanem az édesanyádnak kell meghúzni a határokat. Az egyetlen ember, aki kiharcolhatja neked a megfelelő bánásmódot az az édesanyád. Vele beszéld meg teljesen őszintén, mert ha nem tesz ellene, ugyanaz lesz a sorsod mint a hozzászólóknak. Értesd meg vele, hogy te tiszteled az ő párját és igyekszel elfogadni, de nehezíti a dolgodat a férfiú éretlen hozzáállása. Mondd el anyukádnak, hogy tőle elfogadod az utasításokat, de egy idegentől nagyon megalázó, és ezzel ő is így lenne. És hogy értesse meg vele, hogy a tisztelet nem a parancsolgatástól alakul ki... Légy te a bölcsebb.

Az elvált szülők akkor szokták elkövetni ezt a hibát, hogy ráhagyják az újonnan érkező "pótszülőre" a dolgot, ha rettegnek az konfrontálódástól. Nem ellenkezik, mert nem akar vitát, inkább elnézi hogy lealázzák a gyermekét. De ez neki is fáj.

Fél, ha szóvá teszi, akkor megsértődik az illető és faképnél hagyja. Retteg attól, hogy a kora miatt már nem talál másik társat. Ezért hajt fejet. Viszont a társa is ugyanígy érez, ő is kénytelen kompromisszumokat hozni ha nem akar egyedül megöregedni :) Nem fogja azért otthagyni mert neki is van véleménye. Csupán a tiszteletét vívja ki.

/Van egy 19 éves fiam, és el sem tudom képzelni, hogy parancsolgassak neki. Az emberek kezelhetőbbek, ha egyenrangú személyként tiszteljük őket, akkor meg pláne ha a gyerekünkről van szó./

Ilyen kommentek után szégyellem leírni, de én nagyon nagyon jól kijövök a mostohaapámmal, sosem lázadtam ellene. Olyan, mintha a pótapám lenne. Habár már szakítottak anyával, de így is van, mikor együtt megyünk valahova, pl síelni :)

14/L