Mit lehetne ezzel kezdeni, hogy ne "rettegjek" ilyen helyzetben a szüleimtől?

Egyszerű: tanulj!

És ha időközben rájössz, hogy mégse neked való (ez) az egyetem, ne habozz szólni és esetleg kiszállni, mást megpróbálni.

Szerintem pedig inkább ülj le velük beszélgetni erről, vagy ha nem mersz, írj nekik egy levelet/e-mailt.

Mondd el nekik őszintén, hogy te mindent megteszel és odateszed magadat, de néha beüt a krach, ahogy minden egyetemistánál, ez van.

Én mérnöknek tanulok, úgyérzem lelkiismeretesen csináltam végig a 4 évet, mindenem meglett elsőre, még is volt, amiből háromszor vizsgáztam.

Én abszolút a lelkemre veszem a kudarcot, amiért napokat, akár heteket tanulok és nem sikerül, akkor általában a hibát keresem, nyilván első sorban magamban, amitől már önmagában is becsavarodok kb (pláne ha tényleg korrekt módon buktatott meg a tanár... ha nem, akkor csak nevettem, szánalmasnak éreztem).

A szüleim az első évben még irányítani akartak, mikor mennyit tanuljak, ne menjek el bulizni, mert "nincs rá időm", stb. (bejárós, itthon lakós voltam végig)

Aztán egyszer jól összevesztünk, hogy nem vagyok már kisgyerek, tudom mit csinálok és szerintem lelkiismeretesen csinálom, hagy tudjam én mikor mire van emellett időm. Azóta tényleg észrevették, hogy az ő irányításuk nélkül is tudom a célomat és csinálom is rendesen. Betudom osztani magamnak az időt. Azóta a vizsgáimhoz is máshogy állnak, ha nem sikerül, vagy nem úgy sikerül, ahogy szerettem volna, akkor nem letolnak, sokkal inkább tartják bennem a lelket, hogy nincs semmi baj, majd legközelebb menni fog.