Miért akar állandóan elhagyni anyukám?

Az utóbbi időben nagyon megromlott a kapcsolatuk apával és egy elég hosszú házasság után most végleg el akarnak válni. Már a lakáson belül is különbútoroztak, gyűlölik egymást, ráadásul mivel a nővérem nagyon anya mellett áll, így őt is, én meg itt vagyok kettőjük közt és próbálok független lenni, de nem megy.

Egy ideig apa nem szólt hozzám, teljesen magába fordult, addig nagyjából rendben volt minden, anya támogatott engem is és a nővéremet is. Aztán mióta apával újra beszélünk (eleinte pont ő nyaggatott vele, hogy szóljak már hozzá), de csak köszönés szintjén, meg néha pár szót, azóta én mintha nem is számítanék.

Nem érdekli, ha kedveskedem neki, nem érdekli, ha valamit rendesen megcsinálok, mindent kifogásol bennem, ráadásul most a nővérem ki akar menni külföldre (30 éves egyébként) és azt mondta, hogy ő megy vele, én meg majd eldöntöm, mit akarok. Állandóan itt akarnak hagyni, mindig az van mondva, hogy ő megy, akinek meg szüksége van rá, menjen utána... Ezzel nem lenne gond, de könyörgöm, engem minden ideköt! A múlt, a barátok, az iskola... Itt szeretnék egyetemre járni, a kinti idegennyelvű előadásokból meg lehet, hogy egy árva szót nem értenék és kibuknék, hiszen még magyarul is nehéz lesz megérteni. 6-7 évig mindenképp ide vagyok kötve, de az új törvény szerint még ott lesz a plusz 10 év is ugye...

Mondtam neki, hogy ezzel az én jövőm tenné tönkre, erre csak azt a választ kaptam félvállról, hogy ő akkor is megy, rá úgysincs szükség, én meg majd elleszek apámmal. Simán lemondana rólam, mert "felnőtt vagyok"! Miért kell azt gondolnia, hogy attól, hogy az ő idejében 17 évesen dolgoztak és felnőttek voltak, nekem is ezt kéne tennem, anélkül, hogy bármi szakma, lakás, önálló életre való lehetőség lenne a kezemben, vagy úgy egyáltalán, hogy nem hiányozna nekem, mint édesanya... Csak ő ezt nem érti meg, bebeszélte magának, hogy nem szeretem és önző módon visszatartom, csak hogy nekem jó legyen. Kiskoromban végig ő volt az egyetlen barátom, mindvégig csak vele tudtam megbeszélni a problémámat, beleőrülnék, ha most csak ennyit jelentenék neki!... Szerintem nagyon felelőtlen és gyerekes, hogy nem veszi észre, hogy vannak gyerekei, akikre akkor is figyelni kéne. Csak hát én "felnőtt" vagyok, mert annyi a korom, amennyi... Érdekes módon a nővéremet jobban támogatja, mert hogy mellette apa sem áll, szakmája sincs, én meg az a "tökmindegy" kategória vagyok, mert "megoldom" úgy is, nélküle is. Persze, megoldanám, de idegroncsként.Gondolkodtam, hogy vele megyek, de akkor meg apát hagynám itt, meg nem is beszélek olyan jól az adott nyelven, sőt, még angolul sem. Szóval nagyon nagy tét lenne számomra, már ami a továbbtanulást és az álmaimat illeti. Lelki zsarolás az egész, de ő azt mondja, nem zsarol, nem akar elrángatni, megy ő ketten a nővéremmel is, ha maradok, hát maradok.

Nagyon nehéz így is, hogy teljesen szétesett a család, és azt kell védenem, akit épp jobban bántanak, én úgy érzem, hogy hihetetlenül nagy önzőség és tapintatlanság, hogy mindenre van figyelve, az osztozkodáson át arra, hogy ki hova megy, csak én nem vagyok megkérdezve és tesznek nagyból a jövőmre, mert "rajtam múlik csak". Rendben, lakjanak külön, ha nem viselik el egymást, nem baj, de miért nem tudnak hozzám ragaszkodni annyira, hogy legalább úgy oldják meg, hogy ne érezzem magam ennyire elveszettnek és láthassam mindkettőjüket legalább egy héten egyszer...

Más szülő amiatt szomorkodik, hogy a gyereke önállósítja magát és saját lakást akar, de én nem akarok egyből felnőni, önálló lenni és úgy élni, mint valami (fél)árva, aki mögött senki sem áll, csak idekerült és nem lehet vele mit kezdeni. Így is kikészített az utóbbi időben az állandó veszekedés, ordítozás, fenyegetőzés, csapkodás, öngyilkos is akartam már lenni, gyomorgörcsöm van, ahányszor hazaérek, nagyon sokszor hányinger, hányás is, ilyen szinten nem bírom már idegileg, hogy a két általam legjobban szeretett ember egymást gyűlöli és kész tények elé állítanak, mert pár hónap és "felnőtt" leszek, "nem lesz rám gondjuk", mert "egy életük van" és hadd csinálják már, amit akarnak. Meg hogy melyik mondatom miatt fog megint az egyikük elfordulni tőlem, vagy hoz fel egy újabb elmebeteg ötletet, amihez vagy alkalmazkodom, vagy maradok egyedül és "oldjam meg". Nem akarom egyiküket sem elveszíteni! Nem azt kérem, hogy maradjanak együtt, csak hogy engem ne lökjenek el maguktól, mert tudtommal semmit nem ártottam a dologban, csak próbálok nem pártoskodni(nem is tudnék választani köztük, ha akarnék sem).

Mi a fenét csináljak?:(

17/L