Szerintetek mikor érkezik el egy család életében az a pont, amikor egy szülő joggal mondhatja a gyermekére, hogy élősködik rajta?

Ha kikövetel magának extra dolgokat (okostelefon, márkás cuccok, pénz bulikra) mert az szerinte neki jár, de cserébe nem hajlandó a családban segíteni. Ha lenne lehetősége dolgozni, beleadni a közösbe, de csak követel, de semmit sem ad.

Ha úgy babázik le a szülőknél, hogy aztán rálőcsöli a gyereket a tesóra, az anyjára, ő meg elmegy bulizni, szórakozni és eltartatja magát.

Szóval azt az egyetemistát, aki a tanulásra koncentrál, de még otthon lakik, a szülei segítik, cserébe segítőkész, azt nem tartom élősködőnek.

Azt, aki otthon lakik, eljár dolgozni, a számlákba nem ad de nem azért mert magának gyűjtene hanem mert elbulizza, közben a hűtőből csak kifelé tud pakolni, az élősködő.

Az elsőnek igaza van.

De hogy _joggal_ mondhatja egy szülő a gyerekére, abban már nem vagyok biztos. Mert a gyerek a rossz nevelése miatt válik élősködővé, így a szülő inkább magát hibáztassa, ha ilyen gyereket nevelt.

Ha pl a gyereke még 31 évesen is otthon lakik, és az anyja mos főz takarít rá, nem képes a saját ágyát áthúzni, felporszívózni, esetleg néha-néha felmosogatni.

például.

De szerintem ebben a szülő is hibás, mert ha nagyon el akarná paterolni, akkor már megtette volna, de valójában ez így kényelmes neki is, meg anyuci kicsi fiának is.