Anyukám egyfolytában rajtam nevet, már nem bírom! Mit tegyek még?

Velem apukám csinálta ezt, egész kicsi koromtól kezdve. Kisiskolás koromban híztam meg, tesóm és apám mindig viccelődött rajtam, én voltam a digi dagi daganat... Pedig akkor még nem is volt olyan vészes a dolog. 172 cm vagyok és 65 kilóval ballagtam el az általános iskolából. (Akkor 4-5 centivel voltam alacsonyabb maximum.)

Igen ám, de a csúfolódás folytatódott. Olyan szinten elszomorított ez, hogy úgy éreztem: már mindegy, bármit is teszek, kövér vagyok és az is leszek. Csokikkal, sütikkel balzsamoztam a lelkemet. Ennek eredményeként 105 kilóval érettségiztem... Akkor már nem volt otthon csúfolódás. Egyik hétről a másikra léptem át a 100-at. Akkor hasított belém a felismerés, hogy mázsa felett vagyok... Úgyhogy kitaláltam, hogy lefogyok... Elhagytam a cukrot, ezzel nagyon gyorsan fogytam 10 kilót. Ez fellelkesített. Utánaolvastam neten, hogy hogyan kéne okosan lefogyni. Életmódváltás, stb. Pont kapóra jött, hogy ősztől kolis lettem, legelhettem anya főztje helyett. Szóval most, 3 év után 67 kiló vagyok. Még mindig nem vagyok annyi, mint nyolcadikosként. És apa, meg a testvérem szét van csúszva, hogy milyen jól nézek ki. Ha mindig így viselkedtek volna velem, szerintem megspórolhattam volna azt a mázsa feletti élményt.

Azon kívül, hogy lefogysz, mást nem tudsz tenni. Vagy olyan mértékűen elhízol, hogy az már kicsit se lesz vicces, vagy csúfolni való, mert már az egészségedre is veszélyes lesz. De ez utóbbit nem javaslom.