Nem tudok szeretni?

A kérdésem azoknak szól, akikben szintén ott van valami belső élmény, hogy nem jó közel kerülni az emberekhez. Ti hogyan kezelitek ezt?

Emlékszem, hogy óvodás koromban is volt egy állandó szorongás bennem. Egyfelől azért, mert anyám a legtöbb esetben számomra érthetetlen okokból szidott engem. Például volt, hogy apámmal összeveszett, aztán pedig rajtam vezette le a feszültséget, hirtelen mindennel baj volt, amit csinálok. (Apám egyébként ha tehette, inkább máshol volt, olykor éppen kocsmában. Ő maga nem bántott, hanem egyszerűen elkerülte az egész otthoni helyzetet. Érzésekről semmilyen módon nem lehet vele beszélni, soha nem is tudtam.) Gyerekként azt hittem, hogy tényleg én vagyok a hibás. Valamiért megmaradt bennem, hogy általános iskolás voltam. Alsós. Kinyitottam egy szekrény ajtaját és az egyik tartó csavar kiesett. De annyira kiszámíthatatlan volt anyám rekaciója, hogy rettegtem elmondani neki. A konyhaasztalnál sírva mondtam el, hogy ne haragudjon.

Szintén általános iskolás voltam, amikor kaptam néhány rossz jegyet, amit otthon nem mertem elmondani és az ellenőrzőmet ezért nem mutattam meg otthon, hanem azt mondtam, hogy elveszett. Az osztályfőnök behivatta anyámat, aki ezért otthon főzőkannálal vert meg, miközben mindennek elmondott. A mai napig emlékszem, ahogy zokogva , a földön térdelve szidom saját magamat, hátha akkor abbahagyja és egyszer csak megvigasztal (nem történt ilyen).

A történethez tartozik, hogy van egy bátyám. Az otthoni dolgokban apám „kivonulása” miatt anyám döntött egyedül. Ami nagyjából úgy nézett ki, hogy a fiú testvérem a „férfi munkákban” segít a ház körül, én pedig a „női munkákban” a házban. Gyakorlatilag ebből annyi valósult meg, hogy nekem naponta voltak benti feladataim, bátyám pedig a pollenallergiára vagy egyéb dolgokra hivatkozva szinte soha nem csinált semmit odakint. Persze bent sem. Az ő szobáját is nekem kellett takarítanom. Engem nagyon frusztrált ez a fajta egyenlőtlenség, de sokáig úgy éreztem, hogy bennem van a hiba, hogy ezzel gondom van, mert ez a normális. Anyám egyébként volt, hogy szó szerint ki is mondta, hogy persze, engem is szeret, de azért mégis csak ő a fiú…

Máskor viszont éppen ellenkezőleg, nagyon is próbált a kedvemre tenni. Például próbált beszélgetni, ajándékot venni, ilyesmi. Ezeket a dolgokat sokáig úgy könyveltem el, hogy ez a természetes. De egy idő után, főleg 12-13 éves koromban már úgy éreztem, hogy nem bírom ezt a hullámvasutat és inkább lezárom az érzéseimet. Nem volt ebben semmi tudatos, hanem inkább annyi, hogy „érezni fájdalmas”. Mert ahogy azt hittem volna, hogy „normális” a kapcsolat, már kezdtem kapcsolódni, ismét jött egy ilyen sebzés, ami még fájdalmasabb volt attól, aki közel állt hozzám.

Valahogy ez most is így van, és nem tudok igazán kötődni a szüleimhez. Szerencsére van egy párom, akivel (nehezen,de) sikerült bensőséges, őszinte kapcsolatot kialakítani, de az, hogy más emberekkel kapcsolódjak, a mai napig nehezemre esik. Azt hiszem, félek, hogy megint visszautasítanak. Nagyon bizalmatlan és gyanakvó vagyok sajnos. Mindig keresem az arra utaló jeleket, hogy a másik fél elutasít, nem tart elég jónak. Ez akkor is így van, ha éppen az ellenkezőjére utal jelek vannak. Sőt, akkor még inkább, hogy nehogy póruljárjak.

Az utóbbi néhány évben kezdtem el foglalkozni önismerettel, úgy érzem, hogy sokat javított az is a helyzetemen, de szívesen hallanám mások hasonló megéléseit is.

Amikor eljöttem otthonról 18 évesen, hatalmas megkönnyebbülés volt és az állandó szorongásom is elmúlt mára. Mit gondoltok, ilyen esetben túlzás, hogy nem szívesen tartom a kapcsolatot a szüleimmel és a bátyámmal?

Köszönöm, ha elolvastad és köszönöm a segítő hozzászólásokat!

30 / N