Egy gyereket mi vesz rá arra, hogy megszakítsa a szüleivel és a családjával a kapcsolatot?

Ha rossz gyermekkora, tinikora volt.

Mentális, fizikális, lelki abúzus. Megalázás, kibeszélés, lekicsinylés. Pl ha el veszik az összes megkerssett pénzét (diákmeló)

Ha a gyereknek nem volt szociális élete mert pl folyton tanulnia kellett, a háztartást vinni, kistesókra vigyázni olyan szinten hogy neki már nem maradt ideje magára

Rengeteg oka volt.

De összességében arra jön le, hogy ha a gyerek nem érzi a szeretetet, a törödést, a támaszt, azt hogy őt akarják és fontos q családban az azt eredményezi hogy a kapcsolat megszakad.

Ha nem tud más indok lenni a gyerekben hogy tartsa a szüleivel a kapcsolatot mint "ő az apám/anyám" az gond. Ez kevés.

És a szülők tehetnek róla hogy nincs mély, minőségi kapcsolat a gyerekkel.

1-es vagyok. Az a baj, ha mindent megpróbál a gyerek, hogy tudassa a szüleivel, hogy nem oké amit csinálnak, ezzel csak tönkreteszik, még a szülők vesznek fel és kezdik, hogy "bezzeg én így feltudtam nőni". Igen, felnőtt mint a gomba, és ő is ugyan olyan rossz lett.

Csak a mai világban az emberek lássák, hogy ez nem normális viselkedés, és inkább a boldogságuk a fontosabb, nem az, hogy apám aki folyamatosan ordított kb a semmiért is, vajon ma miért ordít megint azokkal a szerencsétlenekkel, akik nem akarják otthagyni őt, mert hát mégis az apjuk/férjük.

nekem apám meghalt kiskoromban, anyám meg egy igazi "szemétláda", általános iskolát mikor kijártam és kezdtem el a középsulit, bejelentette hogy keressek diákmunkát vagy bármit, és adjak le neki havi 40et a rezsire, különben el takarodhatok valahova, és ha nem akarok akkor kihívja a rendőrséget

szóval éjszakásba vagy délután melóztam diákmelót, nem adott kajára pénzt, ruháimat is én fizettem mindent, egyetlen mákom volt, hogy kaptam állami támogatást, nem sokat, havi 20-40 volt itt ott, ja és még az árvaellátást is apám után zsebre rakta minden hónapba

még ezenkívül nem voltam nagy termetű, még középsuliba se, mindig nekem esett, széjjel vert, vagy karmolta a testemet ok nélkül mert beteg, skizofrén, iq szintje is nagyon alacsony, nonstop hitt a jóslásba meg ezekbe a szarságokba, ilyeneket álmodott hogy előző életembe sorozatgyilkos voltam, ezért sokszor nekem esett

senki más a rokonoktól nem segített, se anyám se apám család részéről, így közép suli után mikor felvettek egyetemre vettem fel diákhitelt és elköltöztem koliba, egyetem után meg albérlet, azóta nem is tartom anyámmal a kapcsolatot, sőt az összes rokonom nem tartja anyámmal a kapcsolatot, az ilyen embernek nem szabadna élnie

Én szintén megszakítottam, és ez volt a megoldás. A legnagyobb gyerek vagyok, ahogy a kisebb testvéreim megszülettek, én kb. megszűntem létezni mint gyerek, - kaját kaptam, ruhát is (anyám megunt ruháit többnyire, ha újat kaptam, az is az ő ízlése szerinti volt), iskolába járhattam, de ennyi. Ha anyámék, vagy a tesóim akartak valamit, nekem azonnal ugranom kellett, és hozni - de fordítva ez szóba sem jöhetett. Soha nem érdekelte őket, hogy hogyan tanulok, mit szeretnék, kik a barátaim, semmi. Ha megkérdeztem, hogy engem miért hanyagolnak ennyire, beteg hülyének neveztek, akit orvoshoz kell vinni, mert képzeleg. Középiskola után dolgozni kezdtem, el is költöztem. Még egy darabig néha beszéltem velük, de nem változott semmi, ugyanúgy csak a szolgálataim kellettek nekik, én magam nem. Olyan kisebbségi komplexusom és megfelelési kényszerem volt, hogy évekbe telt rendbe jönnöm belőle.

Ha most jönne valaki, hogy jajj, biztosan van megoldás arra, hogy mégis kapcsolatot tartsak velük, elküldeném a fenébe.

Kedves 1#

Nem tudok minden esetben igazat adni ebben.

Élő példa unokaöcsém. Ma holnap 30 éves. Nem tud felmutatni semmit. Képtelen megmaradni egy munkahelyen hosszabb távon, mert mindenhol el unja magát, semmi sem jó neki. Felelősséget nem vállal, mindenért más a hibás. 2 Ft nem ér a bőre. Hazudik mint a vízfolyás, düh kitörései vannak. Manipulatív.

Drogproblémái vannak.

Szeretetben nőtt fel, ahol nem volt semmire sem gondja. Még is ő szakította meg a kapcsolatot a családdal, majd azzal flexelt milyen toxikus a család milyen sanyarú sorsú gyerekkora volt...

Most megint csinált egy hatalmas szart, és persze most megint kuncsorogna pénzért stb.

Van mikor tényleg olyan a család.

Mi nem voltunk olyanok, még is ezt kaptuk. 🤷

Szerinted hányszor próbáltam beszélni, mire eljutottam oda - később, mint kellett volna -, hogy akkor nem tartom többé a kapcsolatot?

Teljesen mindegy volt, mit kértem, mondtam, mindig! én voltam a hülye, aki "nem érti", gyerek vagyok nem tudom, mit beszélek (21 évesen???), ők nem olyanok, túlreagálom, stb.

Folyamatosan ment a saját maguk mentegetése, emellett az én lehúzásom és invalidálásom.

Mindig az lett a vitáink vége, hogy ők tökéletesek, én vagyok a hülye.

Persze, ők tökéletesek.

Mindegy, 21 múltam, mikor elköltöztem, azóta nem beszélek velük. Nekem nincs szükségem, hogy az önmaguk fényezését hallgassam, vagy a beszólogatást mindenre, amit csinálok vagy épp nem.

Én is megszakítottam a kapcsolatot az anyámmal és testvéreimmel (apám már gyerekkoromnan lelépett). Sosem voltunk egyébként sem jóban, nagyon rossz családi légkörben nőtt fel, mert anyám ugye lecsúszott anyagilag-idegileg mindenhogy a válás után, aztán folyton rajtunk vezette le a feszültséget az elszúrt élete miatt (mert alkoholistának vállalt gyereket a kb. semmire). Egy totál diszfunkcionális család voltunk, nem volt semmi szeretet nálunk, nem beszélgettünk, nem voltak közös programok, csak úgy laktunk egymás mellett mind, kamaszkorumk után kb. egymáshoz sem szóltunk mi testvérek, én anyámmal sem, csak laktunk egymás mellett, mint az idegenek. Igazából csak veszekedtünk, pluz mikor kamasz lettem és elkezdtem lázadni, még jobban elmérgesedett a viszony, mert a kontrollmániája nem tűrt semmiféle kihágást.

18 évesen inkább elmentem gyárba gürizni és albérletbe éhezni. Utána egy ideig még tartottuk a kapcsolatot úg, ahogy, évi 2-3 alkalommal hazamentem társadalmi nyomásból, aztán már azt sem, mert folyamatosan csak a csestegetés, bántást kaptam. Nem is érdekelte őket, az anyámat sem, azóta se keres, nem láttuk egymást évek óta, pedig tudom, hogy tudja hol lakom.

A lényeg, hogy nekem amúgy normális életem van, egyetemet végeztem levelezhn, van munkám, férjem, gyerekeim, otthonunk.

Nem értem, szerinted mi a jó megoldás, ha nem ez? Mondj egy jobbat, de ne azt, hogy "beszéljétek meg", hiába akarod te megbeszélni, ha a másik fél nem. Én mindig megkaotam, hogy ő ilyen, ha nem tetszik, lehet elmenni, senko kedvéért nem fog megváltoznim