Szeretem anyukámat, de lelkileg terrorizál, szerintem mentálisan beteg. Mit kezdhetnék vele?

22 éves vagyok, még vele élek albérletben, de egyre nehezebben bírom. Folyton azzal jön, hogy még 8 éve van nyugdíjig, utána nekem kell majd ápolni, olyan házat vegyek, ahol Ő is tud élni pl.nyári konyhában stb. Egyszer mondtam neki, hogy gyűjtenünk kellene arra, hogy egynap, ha eljön az ideje otthonba tudjon menni, mert én nem fogom tudni munka, esetleg saját család mellett 100%ban ellátni, szerintem ezzel a jövőképpel úgymond terrorizálni egy huszonéves fiatalt elég kegyetlen dolog. Mikor ez szóba került olyan szinten kiakadt, hogy az hihetetlen. Alapból nagyon mártír természete van, de mellé még a lelkiterror, hogy öngyilkos lesz, ha én elhagyom rémes. Járok pszichológushoz, aki egyértelműen arra akar rávezetni, hogy álljak végre a sarkamra, és ne éljek vele, mert mérgező, de ez nem ilyen egyszerű. Szeretem őt, és sok jó tulajdonsága is van, nem rossz ember, csak mentálisan sérült, bár sosem ismerné be. Gyűjtöm az erőmet, hogy egynap összeszedjem a cuccom és elmenjek, de az utolsó percben mindig meggondolom magam. A másik dolog, amiért biztos vagyok benne, hogy mentálisan beteg, hogy féltékeny szószerint a barátaimra, illetve mikor volt kapcsolatom a barátomra, és neki a családjára is nagyon az volt. Az hiszi, hogy ha másokat is szeretek akkor őt nem vagy nem annyira. Pl.ha pozitívat mondtam az exem anyukájára képes volt elsírni magát, mert sértésnek vette, hogy más anyukáját dicsérem. Nehéz vele az életem, de mivel én vagyok a legkisebb testvér "rám maradt", tele van adóssággal, egyedül kb.anyagilag nem is tudna megélni. Ez a része nem is zavarna, ha mellé normális lenne, mert tudom mennyire kemény élete (életünk) volt a szegénység miatt, a hiteleket is anno miattunk vette fel, mert hát 3 gyerekkel albiba nyílván nem volt egyszerű. Sokszor szörnyen igazságtalannak érzem, hogy Ő sosem tudta nekem biztosítani, amit egy gyereknek kellene (sem anyagilag, sem érzelmileg), de tőlem most elvárja, hogy kvázi oldjam meg a problémáit, adjam fel a saját életemet érte. Próbáltam már milliószor beszélni vele erről, de mindig sírás a vége, és én vagyok a hibás, hogy bántom. Néha már ott tartok, hogy én magam gondolkozom öngyilkosságon, mert reménytelennek látom a helyzetemet. Gyenge vagyok lelépni, mert sajnálom és szeretem is, hisz mégis csak az anyukám, de a lelkiterrort sem bírom. Akkor sem lennék boldog, ha megszakítanám a kapcsolatot vele, mert lelkis vagyok, bűntudatom lenne, és hiányozna is. Annyira irigylem azokat, akiknek legalább az egyik szülőjük normális.

Mi szerinted a jó lépés ebben az esetben? Van 2 másik tesóm is, de az egyik teljesen megszakította vele a kapcsolatot, a másik pedig 400km-re költözött, nem is titkolva azt, hogy azért, mert terhesek voltunk már számára. Szerintem leginkább ebbe roppant bele, hogy próbált jó anya lenni, de amit csak lehetett elcseszett, és a gyerekei nem úgy szeretik, ahogy kellene. Vannak nála sokkal rémesebb anyák is, Ő legalább tényleg szeretett minket, és erején túl próbált teljesíteni pl.évekig 2-3 munkahelye volt, hogy legyen mit ennünk. Csak sajnos mellette a rossz döntései is számosak. Szóval nem olyan egyszerű a helyzet, hogy hagyjam magára, hisz pontosan tudom mi vezetett idáig, miért olyan, amilyen, de közben így boldog életem sosem lesz. Nem lenne bajom azzal, hogy jelenleg az anyagiak miatt együttélünk, ha látnám a végét és tudhatnám, hogy egyszer majd lehet saját életem is. Illetve, ha nem próbálna rám folyton lelkileg hatni a legkisebb dolgokért is. Pl.elfelejtek venni valamit a boltban, amit előtte megbeszéltünk és sír meg bűntudatot ébreszt bennem, hogy azért felejtettem el, mert nem fontos nekem, nem érdekel, amit mond stb. Ilyen apróságokkal van tele minden napom és már nagyon soknak érzem lelkileg.

Van esetleg arra mód, hogy valahogy leváljon rólam, de ne veszítsem el teljesen?