Elfogadható az, ha nem kötődöm az apámhoz?

Felnőtt fejjel visszagondolva sosem kedveltem, szerettem vagy tiszteltem őt. Nem volt alkoholista vagy asszonyverő vagy csapodár. Rám is csak 1-2x emelt kezet, kiabálni is ritkán kiabált.

Igazából azt vettem észre, hogy egy teljesen "semmilyen" ember. Nincsenek hobbijai, barátai, nem csinál igazából semmit. Ledolgozza a heti 5x 8,5 órát aztán otthon nézi a TV-t. Ostoba filmek, ócska magyar foci meccsek meg ilyen politikai kibeszélő műsorok. Egyszer nem volt, hogy valami közös apa-fia programot feldobott volna, valamit csináltunk volna közösen. Amikor volt is ilyen én kezdeményeztem, mert kicsit voltam és egyedül nem mehettem, kellett valaki, aki jött velem. Tanítani se tanított sose semmit. Pedig ért a barkácsoláshoz, autókhoz, de semmi ilyen tudást nem adott át, én meg itt állok 26 évesen és totálisan megalázó, hogy semmihez nem értek. Ez elképesztően rombolja az önbizalmamat. Persze hugom pasiját tanította ilyenre, szóval arra is gyanakszom, hogy egyszerűen csak kímélni akart, de egy apának nem pont az lenne a feladata, hogy férfit neveljen a fiából? Ez nekem hatalmas szívfájdalmam vele szemben és mindig irigykedve néztem a barátaimat, akik az apjukkal közösen sátraztak, építkeztek, fociztak stb.

Apám ezenkívül egy nagyon gyáva beszzari ember is. Fél reklamálni a boltban, fél ügyeket intézni, mindig anyámat vagy engem küld el ilyenekre, mert fél konfliktust vállalni, retteg attól mások mit gondolnak róla, persze őt meg mindig elnyomják, teljesen önbizalomhiányos. Az érzelmeiről sosem beszélt, félénk és gyáva.

Ahogy egyre idősödöm és érek egyre inkább azt vettem észre, hogy amik számomra fontosak, értékesek és tiszteletreméltóak egy férfiban, az apámban nem volt meg sosem és én meg küszködök, hogy összeszedjem, mert persze ő nem volt ilyen.

26/F