Hogy kezelik/viselik a szüleitek a nyugdíjaskori elszegényedést?

A szüleim tipikusan abban a helyzetben vannak, hogy apám elég jól keresett, ezért jelenleg magas a nyugdíja, illetve jelenleg még be-be dolgozik (szellemi munkát), édesanyám viszont világéletében keveset keresett, így várhatóan elég kevés lesz a nyugdíja is.

Ők most ketten nagyon jól élnek apukámnak köszönhetően, hatalmas emeletes családi ház, kocsi, igazàból ketten többet költenek el havonta alapvető kiadásokra, mint mi 2 pici gyerekes családként.

Azonban apám már idős (anyámnál majdnem 15 évvel idősebb), az utóbbi 2-3 évben láthatóan kezd kicsit leépülni, fizikailag is. Mostanában, bevallom, gyakran eszembe jut, mi lenne, ha történne vele valami és édesanyám egyedül maradna.

A háznak nagy a rezsije a méretéből adódóan (eladni természetesen nem akarják, most ők is úgy gondolkodnak, hogy soha, még most is újítgatják), a kocsi mondjuk nem annyira fontos, de azért enni kell, ruhát venni, na meg csak megszokott egy életszínvonalat, ő nyilván nem gondolkodik rajta, hogy megvegyen-e egy doboz áfonyát télen ezer forintért.

De a fizetéséből sem, a nyugdíjából meg (ami lesz talán 150 ezer forint) pláne nem fog tudni szinte megélni sem. Mi tudunk majd nyilván segíteni fizikailag, vagy egy kisebb bevásárlással, de hitelünk van, pici gyerekeink, felújítandó házunk, majd cserélendő kocsink, szóval a következő 20-25 évben nemigen tudnánk anyagilag komolyabban besegíteni.

A ti szüleitek hogy kezelték azt, mikor nyugdíjasok lettek vagy egyedül maradtak és érezhetően lecsökkent a bevételük? Hajlandóak voltak eladni a fenntarthatatlan házat, spórolósabban élni? Depressziósak lettek miatta vagy elfogadták, hogy most már ez van?