Van itt olyan, akit a szülei 16-20 éves kora között teherként éltek meg? Hogy éltétek meg?

Én, 13 éves koromtól 22 éves koromig, anyám halála vetett neki véget. Önbizalmam tönkrevágta, pedig amúgy sem volt sok, mindig mindenért én voltam a hibás, a vége felé már akkor is tovább szekált meg ordított, amikor már idegösszeomlást kaptam tőle. Húgomat szerette, mert olyan volt mint ő, öcsémet meg pláne, mert hát FIÚ. Velük érdekes módon sosem problémázott, még akkor sem, mikor egyik a másik miatt a sürgősségire került. Akkor is én voltam elővéve, hogy miért nem figyeltem rájuk.

És az eredménye? A temetés óta egyszer voltam a sírjánál, akkor is csak azért, mert nem hagytak békén vele, még az első 1-2 hónapban. Abszolút nem hiányzik, nekem ez egy felüdülés volt, hogy végre vége.

Engem ki is dobtak.

Szarul éltem meg, mivel akármit csináltam is, nem volt jó.

Vannak ilyen emberek, de talpra lehet állni.

Nincs olyan dolog, amiből valahogyan nem mászik ki az ember.

Igen, és nem azért, mert nehéz lett volna velem, hanem mert a mostohaanyám eltökélte, hogy én vagyok maga a Sátán, aki utálni kell, apám meg asszisztált hozzá.

Ez van, én hiába próbáltam nyitni felé, soha semmi nem volt jó, bármit csináltam.

Apám egy munkanélküli, alkoholista kalap szar volt. Minden sérelmét azzal kompenzálta, hogy minket aláz és becsmérel.

Egész fiatalkoromban mást sem kaptam, csak hogy semmire nem fogom vinni, senki nem lesz belőlem. Nélküle sehol nem lennék, nélküle éhen haltunk volna. Minden Forint után megkaptam, hogy mennyibe kerülök neki. Hozzátenném államon élősködő rokkant segélyes volt...

Mindig azzal jött, hogy "neked sosem lesz ilyen szép nagy házad". A ház volt az egyetlen amit elért. Azt is azért mert akkoriban a hülyének is lehetett építkezni és ezerrel támogatták a nagyszülők, rokonok, amiről persze mélyen kussolt.

Felnőttként amúgy sokkal szarabb volt, mert egyedül rohadt nehéz volt lábra állni. A halála segített sokat, lelkileg felszabadultam. Azóta van egy kis lakásom, munkám és élem az életem tök átlagos emberként.