Titeket elfogadott anyukátok olyannak, amilyenek vagytok?

Engem teljesen elfogadott, sőt folyton dicsért, milyen szép vagyok, szép a hajam, ügyes vagyok stb. Közben én nem éreztem magam se szépnek se kifejezetten ügyesnek, ezért szorongást, kisebbségi érzést vagy nem is tudom mit okozott. Túlféltett, túlszeretett, ezért mindenféle hülyeséget csináltam tini koromban, ezzel próbáltam az önállóságomat kifejezni. Egy bántalmazó kapcsolatba is beleragadtam emiatt, mert nem mertem bevallani hogy hiba volt azt az embert választani és nem tudtam segítséget kérni.

Kb 25 éves koromban kezdtem azt érezni hogy tényleg jól nézek ki, és valóban vannak belső értékeim amikor már jó 5 éve teljesen leváltam a szüleimről és heti 1 telefonhíváson kívül nem érintkeztünk.

Gyerekként lehet, de felnőttként nem tud olyannak elfogadni, amilyen vagyok. Képtelen megérteni, hogy önálló élőlény vagyok, saját személyiséggel, döntésekkel, és az övétől eltérő nézőpontokkal. Szerinte teljesen rosszul "működök", mert nem úgy élek, ahogy szerinte kellene. Sokat dolgozott azért, hogy az anyagi biztonság meglegyen, cserébe mint emberrel, nem foglalkozott a gyerekeivel. 30 éves elmúltam, teljesen értetlenül áll az előtt, hogy nem ismeri a gyerekeit (most próbálkozik, de minek?), sopánkodik amiatt, hogy nem működünk rendes, boldog, szerető családként...

Természetesen elvált szülőről van szó. Apám szintén megér egy misét.