Én vagyok a legkisebb a családban (a kutyámon kívül). 16 éves vagyok, de a szüleim mindent rámfognak, amit csak lehet. Még azt is amiről senki sem tehet. Minden bajt én viszek el. Mit kellene tennem?

Pszichológushoz meg nem fogok menni, azt ne is ajánljátok légyszi, mert egy az, hogy semmi köze hozzá, a másik, hogy én nem hibbantam meg. - pedig nem ártana. Ugyanis egy pszichológussal lehet beszélgetni, nem kell lenézni azt, aki jár.

Ő legalább nem vág közbe!

Azt, hogy megtörjék.

Sok a bolond szülő sajnos.

Gyerekként ez nagyon rossz lehet.

Én remélem, rendben leszel. Tanulj tovàbbra is jól, ne törj meg, jó embernek tűnsz, de tudod, nem minden család tökéletes.

Nem lehet egyszerű ezt az embernek a saját családja kapcsán hallani, de nem vagy egyedül a problémáddal, sok szülőnek nem is való gyerek, és 16 évesen még a töredékét se láthattad, hogy mennyire nagyok a hiányosságok a szülők részéről.

Biológiailag mindenki tud gyereket csinálni, nevelni normálisan már más kérdés.

16 éves korban már elkéne kezdeni leválni a szülőkről, ez az első nagy lépcsőfok a felnőtté váláshoz. És Ők eszerint is tesznek. Általábn nem egészséges a későbbiek során, ha szülők nélkül semmi nem megy, és ez miatt nem tudod elfoglalni és közben jólérezni magad. Nem fejtem ki, mert ehhez még nincs tapasztalatod, de komoly párkapcsolati problémákat is okozhat/ azaz megmérgezheti. Tapasztaltam, illetve láttam erre elég példát.

Másik szemszögből, a szüleidnek is akarják élni közben a saját életüket, nem csak mint szülők, hanem mint férj/feleség (azaz kapcsolati/szeretet szinten), és ahogy Te is- egy individuális személy. Lebutítva: a kedvteléseiddal, önmagaddal foglalkozva, vagy ahogy hívják: „énidő”. És ezt hihetetlenül nehéz összeegyeztetni, mivel még helyt kell állnia olyan szerpekben, amit nem feltétlenül kedvel/akar, esetleg kényszer is, mint például: munka, vásárló, családfenntartó,

azaz a Te szemedben összeszedett felnőtt-amibe kénytelen beleállni az ember/néha nehéz elfogadni, főleg ha már ötödjére hallgatod végig az automata hangot a telóban, csőtörésed van hajnali 1-kor stb...

...És van az a pont, hogy ezek annyira le is tudnak fárasztani, hogy nem figyeled az idő múlását és úgymond „kiesik” az „agyadnak” egy részlet a „normából”. Aztán jobb esetben kattan egyet, és jön az az érzés, hogy húúú de rég' volt már ez és ez. Ebből adódóan születik a rossz kommunikáció, és igen, ebben teljes mértékben igazat adok neked. De ezen túl kell lendülnöd, és más prespektívából szemlélni az életet, és hidd el, jobban fog menni a kommunikáció a szüleiddel (asszertíven is, [szimpátia]). A mögöttes tartalmát hidd el, meg fogod tapasztalni/érteni- csak olvasd vissza ezt úgy pár év múlva (ki hol tart az életben).

OFF:

Utolsó, te egy tahó vagy.

Épphogy 18 évesen tragédia miatt már egyedül kellett élnem. Suliba jártam, érettségire készültem, sokszor nem volt pénzem kajára, mert az albérletet is fizetnem kellett, a suli is vitte a pénzem, mellette dolgoztam, tanultam és próbáltam nem összetörni.

K urva szar volt, egyedül voltam.

Utána 7 évig külföldön éltem, most a párom szüleihez költöztünk, amíg újítjuk a lakásunkat a párommal és egyszerűen IMÁDOM. Mintha újra élném azt az időszakot, ami nekem kimaradt.

UP: Kedves kérdező, ülj le a szüleiddel, mondd el őszintén az érzéseid. Úgy érzed nem szeretnek, nem foglalkoznak veled. Előhozhatod azt is, hogy nemsokára már nem lesztek mindig együtt, szeretnéd még egy kicsit a gyermeküknek érezni magad. Hogy fáj neked, hogy nem figyelnek rád és ne hagyd, hogy legyintsenek, légy kitartó.

Ugye tudod, hogy most nem rólad van szó. Megértem, hogy sérült és ez a traumád kivetülése, de éppenséggel ha tudnál kezelni a helyzetet és sorom között olvasni, pont ezt nem, akarom a kérdezőnek. A jövőbe meg nem látok, és a balesetek/tragédiák meg kiszámíthatatlanok, de önmagunk igen, ha élünk az adott lehetőségekkel, amit nem fejtek ki jobban.

És amit leírtam, azt az Ő korának megfelelően próbáltam megfogalmazni. Ugyanis a pszichológust, mint olvashattad, elutasította. Pont ezekre vezetné rá Ő is. (ha megtalálják a közös hangot, és nem egy mezei pszichológus). Nyilván egy pszichológushoz nem egy alkalommal jár az ember, és mindenki másképp éli meg/halad az élete irányába.

És még valami, olykor a sajnálat és a túlzó empatikusságot sugallás csak erősíti az áldozati szerepvállalást.