Érettségi után mennyit miben segítettek a szüleid?

3: akkor ne nézz hátrafelé! A rossz körülmények ellenére eljutottál a diplomáig. Tehát képes vagy irányítani a sorsodat.

Megállsz a saját lábadon is, ha nem megfelelő a párod, akkor add ki az útját.

Én az érettségi bizi kézhezvetele után 2 nappal 400 km-re költöztem a szüleimtol.

Nem kaptam tanácsot, csak egy ölelést, és hogy bármikor hazamehetek, ha úgy alakul az életem.

De én nem is vártam semmit, ennyi elég volt. Én őszintén szólva alig vártam, hogy végre önálló lehessek, és nem szól bele senki az életembe.

Munka mellett csináltam a diplomát is. Nem lettem lelki sérült attól, hogy nem tutujgattak a szüleim 18 eves koromtól. Sőt! Imádom őket ezért.

Az ember párja azért van az ember mellett (és azért vagy a párod mellett), hogy segítsétek egymást.

A napsütés melegében nem kunszt mellette állni valakinek. Akkor kell megmutatni, amikor esik az eső/hull a hó,és repkednek a mínuszok.

Anyagilag segítettek eleinte, másban nem. Az egyetemen eléggé magánügyem lett a tanulás, néha kérdezték, hogy hogy sikerült ez vagy az a vizsga, de más nem volt, nem is nagyon tudtak hozzászólni, ahogy a munkámhoz sem (én vagyok az első, aki egyetemre járt a családból). Meg nekik természetes volt, hogy úgyis megy minden, úgyis lesz munkám, úgyis ügyes vagyok... Ebben a felfogásban is neveltek, így annyira nem stresszeltek rá a felnőtt életemre, inkább kisebb koromban ment keményen az istápolás, rengeteget tanult velem anyukám, mindenhova járatott, amit szívesen csináltam, mindent finanszírozni akart, amiben látszott, hogy kedvem lelem és tehetséges vagyok. Gondolom ebben benne volt az is, hogy "később, élesben ne legyen rá gondja". Mikor elköltöztem, akkor azért látszott rajta, hogy izgul miattam, aztán idővel rájött, hogy nem kell félteni. Néha megkérdezi, hogy jól vagyok, nem éhezek, nem fázok, mi épp a tervem, de ennyi. Voltak lelki problémáim, volt, hogy depressziós voltam, ezekről ő nem tudott. Nem érti meg annyira az ilyesmit, nem tud vele mit kezdeni, szeretgetni próbál, de olyan lelki támaszt nem tud nyújtani, amire szükségem van. Az ilyen dolgokban inkább a velem egykorúak támogatnak jobban, a párom és a barátaim.

A szüleim sok dolgot nem értenek velem kapcsolatban. Nem értik, hogy mit tanultam, nem tudják, hogy miből áll a munkám. Beszéltem már róla velük, de egyszerűen valahogy nem megy át, én érdeklem őket, de más ebből az egészből nem nagyon. Nem értik, hogy mi a nehéz az életemben, nem értik, hogy miért úgy élünk a párommal, ahogy, nem értik, hogy miért ilyenek a céljaink... Szurkolnak hozzá, boldognak akarnak látni, de sok dolgot elviselhetetlennek tartok, amit ők megszokottnak és amolyan "ilyen az élet" dolognak. Mióta felnőttem, ez a szakadék ott tátong köztünk. Szóval szeretnek nagyon is, érzem is, hogy nem dísznek voltam, hanem nagyon odatették magam a nevelésem során, de abban egyetértünk, hogy ezt a gépezetet elindítani volt feladatuk és összeszerelni, irányítani és szervízelni nem...