Balhés elköltözés?

Két végkifejlet lehet: vag megszakad a kapcsolat, anyádékat soha nem látod, nem keresed őket, ők sem téged.

Vagy

Elköltözöl, belátják a dolgokat, aztán lenyugodnak.

De ha mesélnél még pár dolgot, mire hogy reagálnak, egyszerűbb lenne a válasz.

Igen. Konkrétan fogtam pár ruhámat, egy tornazsákba, és elhúztam. Annyit se mondtam, hogy rohadjatok meg. 2-3 évig nem kerestek (kivéve ha anyám részeg volt...), én se őket. Aztán mostmár néha keresnek, de én őket nem. 20 éves voltam. 20 évet nem lehet elfelejteni. Lehet itt azzal jönni, hogy mi volt mikor 3 éves voltam, arra nem emlékszem. Arra viszont igen, hogy 4 éves voltam mikor apám anyám fejét vágta az ajtóba, vagy mikor 5 évesen betörte a fejem, vagy mikor 7 évesen beszakította a dobhártyám... Ezek után k.vára nem érdekel, hogy 3 évesen nekem milyen cipőt vett, meg hogy ő mibe járkált. Sokkal rosszabb anyagi helyzetben lévő családok nem hánytorgatnak fel semmit a gyereknek. Ja, és hozzá tartozik, hogy több százezer Ft-ot nyomtak le tőlem. Mert egyetemre jártam, és lelaktam. (Egyedül a buszbérletet fizették, havi 5000 Ft, de százszorosát kapták meg kölcsönnek, amit nem adtak vissza.) Hát nem aranyosak? Egyetemet otthagytam, elmentem dolgozni, rendben van az életem, és most újra felvettek az egyetemre, levelezőre. Lehet, hogy halasztok még egy évet, mivel annyi megtakarítás nincs, hogy ha véletlen a munkát nem tudom csinálni mellette, akkor 5 évig elég legyen. De a tandíj megvan 5 évre.

Szóval voltam én hálátlan féreg, meg minden is. Szemembe sosem merte mondani, egyik sem. De mai napig hallom, hogy miket mondanak. Én azt hiszem, hogy bizonyítottam magamnak, és azoknak akik fontosak és szeretnek. A többi madár meg nem érdekel. Igazából nem tudok úgy tekinteni rájuk, mint szülőkre. Olyan ismerjük egymást, de hidegen hagy, mi van velük. Nem érdekel, hogy élnek-e vagy sem. Ugyanakkor már gondolkoztam azon, hogy ha most felhívna valaki, hogy meghalt, akkor bizony nem tudnék nyugodtan lenni. Na nem azért, mert sajnálnám. Hanem mert olyan jó emberek szenvednek évekig, sok betegség felemészti őket, és a végén már maguktól semmit sem tudnak. Ki vannak szolgáltatva, máson múlik, hogy mi lesz velük. És sokan olyan otthonba vannak, ahova a kutyámat nem vinném 3 napra. Na egy ilyet képzelek el nekik. Sajnos verni nem fogják, de legalább hasonló bánásmódot kapnak, mint amit én kaptam...

Ja, és felzaklat, ha keresnek. Úgyhogy nem nagyon veszem fel a telefont se nekik. Facen le vannak tiltva, eleinte a telefonszámuk is tiltólistán volt, de mivel mindig tesómat zaklatták, meg jött az, hogy ha vele (tesómmal) lenne valami, akkor se érnének el, így levettem. De elmondtam, hogy nem kell a kirakat, ne köszöntsön fel, ne hívjon fel csak úgy. (Amúgy, nem is hívott sose😅) Azt is elmondtam, hogy felejteni fogok, de megbocsátani nem tudok. Próbáltam, nem megy.

27 voltam és készültem külföldre a párommal...

Na, azt a hisztit, tejó ég.

Legközelibb ismerősöm, aki amúgy normális, konkrétan öngyilkossággal fenyegetőzött. Ő felköti magát, hogyha én elmegyek. Megmutattam neki a legmasszívabb gerendát, majd közöltem vele, hogy ne merjen fenyegetni.

Szüleimél tarthatatlan állapotok voltak amit már nem bírtam.

Megpakoltam egy hátizsákot és azzal indultam világgá.

Volt belőle balhé rendesen, olyan két évig tartott míg beletörődtek.