Miért ér sokkal kevesebbet sok családban még ma is a lány?

Én úgy vettem észre, egy nőnek (különösen a férfiak részéről) alapból nagyobb megbecsülés jár, mint egy férfinak, konzervatív körökben is. (Sőt. Hallottam már olyanról, hogy pont egyes liberális nők veszik rossz néven, ha egy férfi udvariasabb velük, mint egy férfival. Személyesen még nem találkoztam ilyennel, de nyugaton állítólag terjed. Szomorú.)

Ez valószínűleg onnan jön, hogy akár az állatvilágban, hímeknek szabad egymást ölniük a nőstényért és a területért, a nőstény pedig védelmezendő kincs a hímek szemében. Nőstények pedig nem szoktak sem egymással, sem hímekkel versengeni annyira. Az utód a természetben a nőstény számára nagy kincs, a hím számára egy fiúutód akár riválissá is válhat.

Az emberi társadalomban korábban jelen volt az a jogi felfogás, hogy minden vagyon a férfié, így a fiúutód lesz az, aki örököl, így hát mindenképpen kellett a családba fiúutód, akár több is, mert hátha vmelyik nem lett szaporodóképes (pl meg sem érte azt a kort). Így viszont a lánygyermek csak energiát vont el az amúgy is sok fiúgyermek nevelésétől. Szerintem ez a hülye felfogás okozhatta, amit a kérdés említ.

Mi a családban (a mai világnézeti értelemben) bizonyos értelemben konzervatívok, hagyománytisztelők, illiberálisok vagyunk (Kossuth idejében mi még liberálisnak számítottunk volna talán), ezzel együtt mind lányunkat, mind fiunkat egyformán imádjuk. Soha fel sem merült, hogy más nemű gyereknek jobban örültünk volna. Családalapítást megelőzően még mondtunk olyat, hogy ha (természetellenes beavatkozás nélkül!) mód lenne megválasztani gyermekünk nemét, annyit kérnénk a gólyától:), hogy lehetőleg kettőnél több fiú ne legyen, míg lányból nincs ilyen számkorlát :), mert sok fiúval nehéz lehet bírni - de amióta vannak gyermekeink, nem hiszem, hogy ne tudnánk örülni neki, ha véletlen mégis pont máshogy adódna a későbbiekben.

21: De ha nem volt fiúgyermek, akkor a lány örökölt.

És vannak országok, ahol viszont pont fordítva, a nő az örökös.

Dél-Európai országokban ma is "az van, amit a mamma mond".

Magyarország is eredetileg istennőkultuszú ország volt.

Azt nem tudom, hogy mennyire van még ilyen mondjuk falukban, tanyán, ahol még szinte teljesen a mezőgazdaságból élnek, és több régi szokás érvényes, de azt gondolnám, hogy ez inkább egyéni dolog. Mondjuk nálunk a családban pont a falusi származású oldalon érezni azt, hogy fiú gyermeket mintha jobban kedvelnék, de annyira azért nem erős ez, és igyekeznek azt mutatni és kommunikálni, hogy a gyermekeik egyformán fontos számukra. Viszont a másik oldalon meg pont a lány gyermek a "kedvenc".

Én elsőszülött fiúgyermek vagyok, és sajnos érzem, hogy engem egy picivel jobban kedvelnek. Nem hiszem, hogy a nememnek köze van hozzá. Részben az állhat mögötte, hogy elsőszülött vagyok, részben az, hogy én amolyan "jófiú" voltam viszonylag, és többé-kevésbé tiszteletet mutattam a szüleim iránt, nem túl sokszor léptem át határokat. Persze a lánytestvérem is érez dolgokat. Igazából olyan dolgokat érez meg, amiket a szüleim nem szántak megkülönböztetésnek, de neki rosszul esett. Nem volt olyan, hogy én szignifikánsan nagyobb értékű dolgot kaptam volna ajándékba, mint ő, vagy ilyesmi. Viszont szerinte több dolgot néznek el nekem, mint neki. Igazából inkább azt mondanám, hogy nekem mást néznek el jobban, mint neki. Viszont ő ezeket szereti emlegetni, és általában ingerülten teszi ezt, kiabálás, stb. Szerintem ezzel csak rosszabb helyzetbe viszi magát, mert ezzel kvázi tiszteletlenséget mutat... Jobban járna, ha négyszemközt szólna anyámnak, lelkizne vele... Meg lehet valamilyen szinten érteni őt, de ettől még igaz, hogy magának árt, olajat önt a tűzre. A szüleim természetesen nem ismernek el előtte semmi különbséget. Viszont néha szóltak nekem, hogy erre meg arra jobban figyeljek oda --pl. igyekezzek többet tenni a házimunkában --, mert ez "nem tetszik majd" a húgomnak.

Szóval emberek vagyunk, bármennyire is mondják a szülők, hogy egyformán szeretik minden gyermekük, gyakran előfordul, hogy egyiküket kicsit jobban kedvelik. Néha az egyik szülő az egyik gyermeket, a másik a másikat. Ezzel nehéz mit kezdeni. Manapság, viszont már nagy valószínűséggel sokkal kevésbé határozza ezt meg a nem, mint a régi időkben.

Nálunk is ez van apai ágról. Van kettő féltestvérem, az egyik fiú. Ha vendégségbe megyünk apukám testvéréhez, mindig az van amit ő akar, az ő kedvenc sütijét sütik, Xy-ka így, Xy-ka úgy. De a nagymamám is mindig így viselkedett velünk.

Én sem értem miért lehet ez, bár őszintén szólva nem is igazán izgat, mert nem vagyunk (se a szüleim, se a testvéreim, se én) túlságosan oda értük, kétévente egyszer meg simán ki lehet bírni. Inkább csak szimplán bosszantó ebben a helyzetben.

Kettes akkor a lánygyerek mi, ha nem gyerek?

Nálunk nem így volt, mi felvilágosult család vagyunk. Apám is lányt szeretett volna.