Van itt olyan, akit felnőtt nőként is tiltani akarnak a szülei a pàrkapcsolatoktól?

Igen munkatársam, ilyen 47/N a családja mindenkit kiutál mellőle mert az az ideáljuk hogy a lányuknak otthon a helye mellettük .

Van ugyan egy most 25-éves lánya, de a férje házasság után 1-hónappal mikor oda költözött,hozzájuk viharos sebbésségél elköltözött onnan .

29 éves vagyok, férfi, 17 éves korom óta volt pár hosszú komoly kapcsolatom. Az álmom az volt, hogy egyszer majd legyen családom és gyermekeim. Sokat csalódtam. Aztán 27 évesen gondoltam egyet és nem ismerkedtem már tovább. Mondjuk úgy, megelégeltem. Statisztikailag, soha nem voltak ilyen magasak a válási ráták, gyakran hazudik a másik fél és csalja meg a másikat. Nekem arra nincs szükségem hogy stresszeljek és előbb haljak meg ettől. Nagyon gyakran mennek a pénnzre is. Sokan nem képesek lelassítani a gondolkozásmódukat, levegő vételüket és racionálisan gondolkozni. Ez az extrovertáltság jele(tudományos kutatások alapján, amit a következő könyvekben olvashatsz). (Susan Cain - Csend/Quiet),(Daniel Kahneman - Gyors és lassú gondolkozás/Thinking Fast and Slow) Nyílván, van kivétel, elég ritka. De ha még azt is mondom hogy 50% az esélye hogy találjak valakit, már nem vonz. Abszolút jól el tudok lenni magam is, sok könyvet olvasok, tanulok(leginkább programozást és matekot), edzek(súlyzós és kardió), közben egyetemre készülök, dolgozok(programozó).

Édesapám szeretné hogy legyenek tőlem unokái, én már abszolút nem tervezem és többször mondtam neki. Édesanyám pedig abszolút megérti, látván hogy mi történik manapság. Egyik nap azt mondod szereted, aztán másik nap már mással vagy együtt és őt "szereted". :)

Én nem voltam még ilyen helyzetben, de a kolléganőm igen. Ő 36 évesen özvegy lett (nagyon szerették egymást a férjével, hirtelen jött betegség vitte el). Ott maradt egy 10 és egy 12 éves kislánnyal.

Őt az apja "tiltotta", pontosabban megzsarolta, hogy ha még egyszer férfi lesz az életében, kitagadja az örökségből (ami amúgy 100 millás tétel volt, szóval nem vicc.)

Emlékszem, kolleganőm összejött egy jóravaló, rendes özvegy férfivel, a lányai is szerették, és amikor az egyik lányak a ballagása volt, nem "mehetett" a párja, nehogy "lebukjon" az apja előtt. (Más városban laktak a szülők.)

Nekem ez döbbenet volt (igaz, engem max. egy fél panellakásból lehetne kitagadni).

24éves koromig otthon laktam. Addig nem igazán lehetett senkim, mert nekem a tanulás az első, majd ha végeztem a sulival, utána randizgathatok, de komoly kapcsolat még akkor se nagyon, mert akkor meg a munka lesz az első...

24voltam, mikor megismertem férjemet. Nevelőapámnak mindig hazudtam, hogy most szakkörre megyek, most diáktanács lesz, stb.. aztán mikor 1 hónap után komolyabbra fordult a helyzet köztünk, elmondtam otthon. Iszonyú balhé lett belőle, azzal a lendülettel el is költöztem. Ennek 5 éve.

Nevelőapám a mai napig nem tudja megemészteni, anyám meg csak helyesel neki, és a hátamögött néha irogat, hogy azért mégis mi van velem.

Azóta összeházasodtunk, van egy fiunk. És nevelőapámmal nem beszéltem nem is tudom mi óta.