Milyen a kapcsolatotok a "mostoha-szüleitekkel"? Mi a normális?

Egyrészt valószínűleg ők még eléggé a kapcsolatuk nászutas fázisában vannak, valószínűleg ezért érdeklődig még mindig annyira anyukád felől és tereli rá a témát.

Másrészt amiért kicsit talán távolságtarto az az hogy nem tudja hogy hogyan közeledjen feled. 17 éves vagy, egyértelműen nem gyerek, szerintem nem mer apaként viselkedni veled, aminél több oka is lehet. Lehet hogy csak szimplán nem tudja mit kezdjen veled és e miatt zavarban van (ahogy neked ő, te is neli kb totál ismeretlen vagy). Az is lehet hogy a távolsággal akarja tiszteletben tartani apukád emlékét - valószínűleg attól is fel hogy nem örülnel neki ha megpróbálná atvenni a helyét. De az is lehet hogy anyukáddal megbeszéltek hogy nem szól bele a nevelésedbe,viszont így nem tudja hogy milyen szerepe is lenne az életedben.

Inkább beszélj anyukáddal. Akár így hogy tartotok egy anya lanya napot és akkor talán a hanyagolás érzése is elmúlik. Mond el neki, hogy bíród az új férjét csak új neked a dolog, de szeretnéd ha kicsit jobban megismernéd őt is. Azt mutasd meg neki (hogy ha már ezt magadban is lerendezted) hogy szeretnéd ha jobban az életed része lenne a pasas (még ha nem is konkrétan apafigurakent, de a családod részének szeretnéd tudni).

A pasi naon odavan anyadert.

Lehet,h nem mer jobban baratkozni veled,mert nem tudja,hol van az illendoseg hatarvonala. Felti a kapcsolatat anyaddal.

Hidd el nehez egy ilyen koru ferfinak egy 17 eves feltetelezem nagyon csinos kisholggyel egyutt laknia es visszafognia magat.

Ne haragudj ra emiatt. Biztos nem volt meg ilyen baratnoje,h lanya lett volna.

N/40

Röviden és tömören: egy kalap sz...

Anya meghalt már... jó rég, gyerek voltam, aztán apa összejött A-val, aki eleinte még normálisan viselkedett velem, majd miután összeköltöztünk (mi mentünk oda és nem volt beleszólásom gyerekként) kimutatta, milyen valójában.

Bármit tettem, soha semmi nem volt neki jó. Ha segítettem utánam újra megcsinálta, mert én "csak elrontok mindent,, ha nem segítettem akkor lusta voltam. Ha valami eltűnt a házból, mindig "én loptam el" - tökmindegy, hogy ő rakta el máshová.

Emellett olyan sok jó szót kaptam tőle:

- úgysem vesznek fel a Semmelweisre, mert nincs annyi eszed (elsőre bekerültem)

- nem gondolod, hogy kevesebbet kéne enned, én a te korodban 50 kg-s voltam (170/59-re kaptam ezt a beszólást)

- úgyis kibuksz az egyetemről

- azt hiszed kellesz bárkinek is ilyen kövéren?

- a férfiak nem szeretik a malacokat

Stb-stb-stb.

Végül huszonkét évesen sikerült lelépnem albérletbe - bár ő már tizenkilenc évesen kirakott volna, mert "mit élősködök rajta" - öhm, apa fizette minden kiadásomat, ami igencsak visszafogott volt.

Aztán mikor huszonhat évesen az exem szakított velem kb egyik napról a másikra, mert "élni akar" és félő volt, hogy utcára kerülök akkorm ostohám kijelentette, hogy én az ő házába (ahol egyébként apa is él) nem teszem be a lábam többé.

Szóval nem éppen jó a kapcsolatunk, ami oké, nem köteles elviselni, de akkor mondja meg kerek-perec hogy "a lányod nem költözik ide" pont.

Apáról meg... nagyon sokáig haragudtam rá, amiért soha nem llt ki értem és mindig a nőjét mentegette - még most is, egyébként, ő a szentlélek -, de már nem izgat. Vele rendeztem a kapcsolatomat, sok őszinte beszélgetés után.

Kedves Kérdező! Szerintem teljesen természetesek az érzéseid, és jó, hogy ilyen őszinte vagy magaddal is, hogy meg mered fogalmazni őket. Egyetértek az első két hozzászólóval: anyukád kapcsolata még frissnek mondható, azért ilyen intenzívek az érzéseik, és hogy a párja távolságtartó, az simán adódhat abból, hogy nem tudja, hogyan közelítsen feléd, aki már nem is gyerek, hanem egy felnövekvő lány, akiből hamarosan nő lesz. Egy kamasszal a saját szülei sem mindig tudják, mi a legjobb mód a szeretetük kifejezésére, mert már nem a babusgatás és a játék van központban, és nehéz megtalálni a megfelelő egyensúlyt, hogy az önállósodásban is segítsék, a leválásban a szülőkről, és a biztonságot és figyelmüket is éreztessék vele. Adj magadnak és nekik is még egy kis időt, az együttélés majd szépen kialakítja, ha van nyitottság bennetek erre. Kolonc semmiképpen sem vagy, a férfi tudta, hogy anyukádhoz te is hozzátartozol! Ha néha jelzed, hogy te is részt vennél valami közös programban (túra, társasjáték, sport, filmezés stb.), akkor elkezdődhet majd az egymás jobb megismerése, összecsiszolódás, ami a közös családi élethez szükséges. Minden jót neked!

Baranyai Szilvia

mozaikosok.blogspot.com

Nekem eléggé más a kapcsolatom anyukám párjával és apukám feleségével.

Apukám feleségével már az első pillanattól fogva jól kijövünk, mindig is szimpatikus volt, kedvelem, egyáltalán nem zavar a jelenléte meg semmi ilyen, inkább örülök, hogy ha megyek apámhoz, akkor ő is ott van. Mindig tudunk valamiről beszélgetni, elvagyunk, sok a közös bennünk, bár lehet ebben az is közrejátszik, hogy jóval fiatalabb apámnál és azért egy elég nyitott, beszédes típus. Én nehezebben nyílok meg ,visszahúzódóbb vagyok, de előtte hamar sikerült megnyílnom. Tudok rá családtagként tekinteni, néha olyan, mintha a nővérem lenne, volt már, aki azt hitte testvérek vagyunk (15 évvel idősebb nálam).

Anyukám párjával semmilyen a kapcsolatom. Eleinte távkapcsolatban voltak anyával, már akkor sem igazán kedveltem, nem örültem, amikor megtudtam, hogy jön a hétvégére. Nem utálom és nem hibáztatom őt semmiért, mert nem ártott nekem, nem rossz ember, csak totálisan mások vagyunk mindenben, éppen ezért annak sem örültem, hogy összeköltöztünk vele. Tényleg az ég világon semmi közös nincs bennünk, ami engem érdekel, az őt nem, fordítva is így van és a szokásaink is teljesen mások, a személyiségünk is tök más. Meg hát ő egy 50-es férfi, én meg egy 18 éves lány vagyok, elég nagy a generációs különbség is. Beszélgetni nem nagyon szoktunk, csak ilyen napi 2 mondatokat, de előfordult, hogy annyit sem. Ő is távolságtartóbb, de tudom, hogy ez nem miattam van, neki az egész családja ilyen, teljesen mások a szokásaik, pl. ez most karácsonykor is előjött.