Mennyire normális ez?

Apám rendszeresen beszélt velem így.

Nem váltottam be az elképzeléseit.

Koncentrációs nehézségeim voltak.

Ha jó jegyet hoztam, közölte, hogy biztosan puskáztam.

Sokszor olyan undorral beszélt velem, hogy a végén elhittem, hogy értéktelen vagyok. Tiniként alkoholhoz nyúltam.

Még sorolhatnám, nem akarom sajnáltatni magamat.

Nyilván, ha a szülő csalódott, vagy dühös, mond dolgokat, de ő folyamatosan így beszélt velem.

Azzal meg téged külön bestresszel, ha tévedés hibázás után lecsesz, emiatt valószínűbb , hogy hibázni fogsz még egyszer.

De nem fogja fel szerintem az apád. Sajnálom.

Nálunk mindennapos volt, de mi elég szókimondó család voltunk. Szóval az ilyen kirohanásokra mindig azt feleltem, hogy vagy genetikai oka van a hulyesegemnek, vagy a nevelés okozza, úgyhogy mindenképp a szüleim hibája. Erre apám egyszer azt felelte, hogy túl szemtelen vagyok, ezért ma nem süt nekem sütit. Ez már egyértelműen poénkodás volt, mert szerintem ő életében egyszer sem sütött süteményt, úgyhogy innentől kezdve átment vetélkedésbe a dolog, hogy ki tud nagyobb baromságot mondani.

Egyszer azért hülyézett le a matektanár előtt, mert volt egy számolási hibám egy feladatban - tényleg banális hiba, valami olyasmi volt, hogy 4+7=13 -, ezért a megyei matekversenyen csak második lettem. Szerencsétlen nő csak hüledezett, hogy szegény gyerek most lett második egy megyei versenyen, az apja meg lehülyézi... Akkor nyugodott meg, amikor apám folytatta, hogy ezert nem vesz nekem autót, én még rávágtam, hogy az jó, mert mostanában inkább maganrepülőre vágyom. (13 éves voltam ekkor.)