Ha egy szülő megüti a gyerekét valami miatt, akkor rossz szülő mert nem szabad megütni egy gyereket, vagy néha megérdemli a gyerek a pofont?

Vannak olyan helyzetek amikor bizony kapott a fiam egy anya vagy apai fenekest!

Nem bantjuk sohasem, mindig mindent megbeszelunk de elszakadt a cerna egy balatoni nyaralason, iden kapott az apjatol.

Nem akarta megerteni, hogy nem veszunk minden nap jatekot. Oruletes hisztit vagott le egy gagyi nem is lego keszletert. Ugy, hogy idaig ilyen nem volt. Duzzogva kiult a jegypenztarhoz, ahol lehordott minket mindennek. Ezutan az apja kivitte a kocsiba elbeszelgettek es megfogadtuk nem kap tobb jatekot iden karacsonyra sem.

8-as tök igazat írt a lepontozás ellenére. Azok az ismerőseim kezdenek habzani egy kézrácsapástól is, akiknek 1) tejbetök, sarokban ülős és/vagy szóra hajló gyerekük van, akire az embernek még hangosabban szólni sem jut eszébe, mert nem ad rá okot, 2) idióta kretén gyerekük van, de szerintük ez teljesen normális, és mindenki rohadék, hogy a kis tündérkét rühellik az oviban, suliban, rokonoknál, stb, de a problémát nem veszik észre.

Aki rendszeresen üti-vágja a gyerekét, az valahol elcseszi a nevelést, DE bárkivel előfordulhat, hogy az adott szituációban az lesz a reakció. Ha ez egy-két alkalom, akkor nem lesz rossz szülő, és a gyerek sem törik össze, csak megtanulja hogy "oké, akkor ez is egy határ".

Az én gyermekem igen is kapott amikor nem viselkedett.

De.

Mindig akkor amikor megérdemelte. 2 éves kora óta szobatiszta mióta az előszőr levettem róla éjszaka a pelust.

A ceruzát az elejétől fogva helyesen fogja. Az utcán köszön. Tisztelet tudó. Ismeri a csúnya szavakat. De nem használja őket. Cserfes minden érdekli. Okos és borzasztó rafinált. Nagyon jó étvágyú mindent szeret mindent megeszik.

Nem pártolom hogy ütni verni kell a gyereket mert ez nem igaz. Az nagyon káros. Azok a gyerekek befordulnak érzelmileg, bepisilnek éjszaka.

Viselkedés zavaraik vannak.

Ismerek olyan szülőket akik teljesen elkényesztették a gyereküket sosem kapott egy árva pofont sem nem tanították meg neki hogy az életben csak a jó dolgok kifizetődőek. Példának okáért akkor kap valamit ha jó volt az oviban jól teljesített. Nem. Mindent megadtak neki és most nagy ívben kakál a fejükre rondán beszél és verdesi magát hisztis mert azt gondolja az mindenre megoldás.

Aki így neveli a gyerekét az a saját gyermekének csinál rosszat. Igenis tudnia kell hogy csak abban az esetben jár minden ha megteszi amit kell ha áldozatot hoz. Mondjuk feláldozza a játék idejét hogy megírja a leckét. Aztán a dicséret is nagyon fontos.

Csak így fog tudni érvényesülni mert ilyen az élet. És tisztelje az idősejet.

Az a kisgyerek meg tökön is rugott egy bácsit és kinevette... Elvoltam hülve.

És nem lehet rá fogni hogy jolvan mág kisgyerek. Mert időben kell őket megfogni.

Engem vertek mindenért, pl ha társaságban megszólaltam akkor ezért számolunk és otthon összevertek. Rossz szokások alakultak ki elvárták hogy olyan legyek mint egy szobor vagy rongybaba hallgassak társaságban mert akkor vagyok jó gyerek, akkor nem szólnak meg az asszonyok, dicsértek is tanárok mindig hogy milyen jó gyerek vagyok.

Aztán az életben ez kegyetlenül megboszulta magát, mert nem a hallgatag csendes semmit se csinálok vagy azt csinálok ami mások helyeselnek jutnak előre.

Minden gyerekük problémás lett én is és a testvéreim is, apám szerint nehogy a nyúl vigye a puskát szerint nevelt, bármilyen feszültsége volt rajtunk vezette le mert rosszak voltunk. Az meg nagyon tág fogalom volt, hangosan beszéltünk egymás között rossz, elejtettél egy tankönyvet rossz, megszólaltál más ember előtt rossz stb stb

A gyerekek testi fenyítése mellett sokan azzal érvelnek, hogy őket is verték, ők is túlélték. Valóban nem halt bele senki, aki gyerekkorában elszenvedett egy-egy taslit. Mint ahogy nem haltunk bele a bárányhimlőbe, a tüdőgyulladásba, számtalan gyerekbetegségbe vagy csonttörésekbe sem. De míg ezekre úgy gondolunk, mint rossz dolgokra, amiktől nem tudtuk megvédeni a gyerekeinket, addig a testi fájdalomokozást sokan úgy próbálják meg tálalni, hogy az kvázi kutya kötelessége a szülőnek. Olyan ez nekem, mintha szándékosan löknénk le a gyerekeinket a fáról, hogy törjön el a csontjuk, vagy nem öltöztetnénk fel őket, hogy betegedjenek meg, hiszen mi is túléltük, ők is túlélik.

Ha pont az az ember bántja a gyereket, akinek a legjobban kellene szeretnie, az olyan, mintha az az orvos betegítené meg a gyereket, akinek gyógyítania kéne.

Már miért lenne kötelességünk fájdalmat okozni annak a gyereknek, akit világra hoztunk, akit jó esetben a világon a legjobban szeretünk? Miért nem választjuk már végre szét a szeretetet a bántástól? Nem elég, hogy még sok esés, betegség miatt lesznek még fájdalmai, még sokan beletipornak majd a lelkébe, és nem mindentől tudjuk megvédeni,

tényleg az a jó, ha mi is fájdalmat okozunk neki, ha mi is megsértjük a határait?

Hová vezet az, ha a gyerekek verésére nem úgy gondolunk, hogy elszakadt a cérna, hogy a szülő a tehetetlenség frusztrációja miatt nem tudta kezelni a helyzetet, nem tudott uralkodni magán, és hibázott, hanem úgy gondolunk rá, mint egy szülői kötelességre vagy mint egy jó cselekedetre?

Míg az első esetben a szülő belátja, hogy hibázott, bocsánatot kérhet a gyerektől, vagy megbeszéli vele, hogy most ő sem tudta kezelni az indulatait, az nemcsak a kapcsolatukat segíti, hanem a gyereknek visszaadja a méltóságérzetét, és tisztázza azt, hogy az erőszak, a fájdalomokozás nincs rendben. Ha viszont egyfajta jótéteményként gondol rá, amiért szinte hálát vár a gyerektől, amiért őt jó szándékúan tanítja a helyes viselkedésre, akkor a szülő nem is törekszik arra, hogy legközelebb másként viselkedjen. Nem is próbál más eszközöket keresni. Ez pedig elindíthat egy olyan folyamatot, aminek senki nem tudja, hol a vége… mert a pofon mindig kéznél van, és a világ legegyszerűbbnek tűnő megoldása.

A másik leggyakoribb érv, hogy így lesz rendes ember. Ha én bántom a gyerekem, és a minta nyomán ő is bántja a nála gyengébbet, majd később a saját gyerekeit, akkor tényleg a helyes viselkedésre tanítottam? Vagy arra, hogy a felette állóktól tartson, velük viselkedjen tisztelettudón, viszont a nála gyengébbeket nem kell tisztelnie.

Ha velem tisztelettudó marad felnőttkorában is, de a párkapcsolataiban folyton alárendelődik, vagy egyéb kapcsolatai nem jól működnek, mert arra sem tanítottam meg, hogy saját magát tisztelje, akkor vajon jó munkát végeztem?

Ha folyton tűri a rossz bánásmódot, mert azt tanulta meg, hogy a szeretet és a bántás kéz a kézben jár, akkor is örülök annak, hogy rendes ember lett?