Van itt olyan akit eldobott az anyja/apja?

Az én történetem a következő:

9 éves voltam, mikor anyukám lelépett egy férfival, aki állítólag még rokon is volt. Elváltak. Anyukám szüleihez, a nagyszülőkhöz kerültünk két tesómmal. Mikor 18 lettem apukamhoz költöztem.

A válásuk után nem igazán éreztem hogy bajok értek. Persze szakember látta volna... Anyukám szinte sose keresett, nem mentünk el együtt sehova(1-2 alkalmat kivéve), nem beszélgettünk. Gyakorlatilag nem ismerem, pedig minden nap láthatott, mert a nagypapámnál dolgozott...már amikor nem volt részeg.

Később jött ki rajtam emetofóbiával, zarkózottsággal, nem tudtam kapcsolatokat teremteni. Nem tudtam hol a helyem, mi vagyok, ki vagyok. Hozzá teszem, hogy két nagymamám se kedvelt, egyiknek az öcsém, másiknak a bátyám volt a kedvenc.

Én 18 évesen megismertem Istent, hogy Ő szeret. Elfogadtam a múltamat, a szüleimnek es a nagyszüleimnek is megbocsátottam. Elkezdte gyógyítani a sebeket, amik sajnos olyan mélyek hogy meg ma is megmaradt az emetofóbia, ebből nehezen szabadulok.

Most 38 vagyok, van egy szerető férjem, két gyerekünk, akiket a legjobb tudásom szerint próbálok nevelni. Tudom, hogy mit ne úgy csináljak, mit ami engem rosszul érintett. És dupla szeretetet kapnak, ami nekem nem adatott meg 😊

Hosszan lehetne mesélni, a lényeget leírtam. Ha nem hagyom, hogy Isten megváltoztassa az életemet, ezt nem írtam volna le, mert már nem élnék. Vagy öngyilkos lettem volna, vagy folytatom az elrontott életemet a mélység felé.