Hogy mondjam meg, hogy itt nem csak egy fiú a gond?

Megismerkedtem valakivel még a nyáron, közös ismerős által. Még sosem voltam így, de vele kb azonnal egy hullámhosszon voltam, biztonságban éreztem magam mellette (alapból nagyon bizalmatlan vagyok mindenkivel). Júliusban mutattak be minket egymásnak, augusztus végén már totál bele voltam zúgva. Viszont a legfőbb gond az volt, hogy én egy 17 éves gimnazista vagyok, ő pedig 33 éves, felnőtt ember... Főként emiatt titokban tartottuk ezt az egészet, ami itthon nekem könnyű volt, mert a szüleim 8 éves korom óta nem állnak egymással szóba és régen láthatásra is úgy jártam, hogy apa még az utcánkba sem kanyarodhatott be. Így gyakran mondtam, hogy éppen apánál vagyok, vagy apával megyek valahova, és tudtam, hogy akkor anya nem fog kérdezősködni.

Mondhatni "együtt voltunk" 5 hónapot, és az egész olyan furcsa volt. Régebben az életem a tanulás-különórák-barátok-családból állt, aztán hirtelen alig vártam, hogy szabaduljak az óráimról és találkozzunk, csináljunk valamit. Lehet, hogy későnérő vagyok, de nekem előtte nem voltak fiúim, nem kavarásztam bulikban, nem is nagyon foglalkoztam ezzel. Úgy voltam vele, hogy majd jön, ha jönnie kell. És hirtelen ott volt, teljesen levett a lábamról. Visszagondolva, szerintem ha azt mondta volna egy reggel, hogy költözzek vele a világ végére, azt is megtettem volna.

Aztán 5 hónap után a semmiből megváltozott, kevesebbet beszéltünk/irkáltunk és a mai napig emlékszem, amikor először kezdtem azt érezni, hogy távolodik tőlem és tudtam, hogy baj lesz. Rá 4 napra mondta, hogy szerinte ezt fejezzük be, mert ez sehová nem vezet stb. Azt hittem, hogy megharagudott valamiért, és pár nap múlva keres, megbeszéljük, kibékülünk, de letiltott mindenhonnan, még a telefonszámomat is. Egy hét alatt történt ez. Először csak ürességet éreztem és hányingert, vagy mintha szorított volna mindenem belül, utána rengeteget sírtam. Sőt, néha még most is sírok 1-1 szomorú számon, vagy romantikus filmen. Igazából olyan, mintha nem ugyanaz lennék, mint régen. Az első 3 hét szörnyű volt, mamámtól még nyugtatót is kaptam, hogy aludni tudjak (amúgy 3-4-ig csak forgolódtam). Utána az iskolával akartam lefoglalni magam, de jött a járvány és itthon kellett maradjak, ami még rosszabb. Tanulok rendesen, nyelvvizsgára készülök, de így is rengeteg szabadidőm marad és mindig azt lesem még mindig, hogy nem-e írt. Mikor úgy érzem, már jobban vagyok és elfelejtettem, akkor jön valami, és azonnal eszembe jut. Pl. elég, ha egy olyan autót látok, mint az övé, vagy olyan zene szól, amit együtt hallgattunk. Itthon anyáék, meg az egész család úgy tudja, hogy csak egy srác volt, akivel alakulóban voltam. Ezért ő folyton azt mondja, hogy ezek a kamasz szerelmek ilyenek, meg az ő idejében is volt olyan osztálytársa, akivel folyton macska-egér harc ment... De ő nem egy fiú volt, akivel iskola után bandáztunk a parkolóban, vagy szombatonként összefutottunk egy buliban. És nem tudom, ezt mégis hogy mondjam meg neki anélkül, hogy kiborulna és 18 éves koromig ne zárná rám az ajtót.