Van itt olyan akit egyszer vagy többször megvertek a szülei és ennek ellenére jó kapcsolata van velük?

Mi számít verésnek, és mi számít jó kapcsolatnak?

Pofont, nyaklevest, seggreverést, hajrángatást szerintem elég sokan kaptak gyerekként néha-néha, de ez szerintem nem vonja maga után azt, hogy egész életükben rossz legyen a kapcsolatuk.

Viszont akit egész életében tutujgatnak, annak sem lesz törvényszerűen jó a kapcsolata a szüleivel.

De azért, akit tényleg rendszeresen és tényleg komolyan bántalmaztak, tehát nyomot hagyóan ütötték-verték-megalázták, fizikailag és szóban is, arról nem tudom elképzelni, hogy valaha is őszintén és tényleg jó kapcsolatban legyen azzal, aki annak idején ezt tette vele.

Szerintem ha egy szülő ilyen szinten bántalmazza a gyerekét, akkor egyértelmű, hogy nem szereti. Ahol pedig nincs szeretet, ott jó kapcsolat sem lehet, maximum semleges.

Én. És nem gondolom magam Stockholm-szindrómásnak. Én nem úgy csinálnám, ahogy ők - de már ők sem úgy csinálták, ahogy a szüleik.

Ma már, azt hiszem, ők is másképp csinálnák. Akkoriban annyira természetes volt, amennyire ma az ellenkezőjét halljuk. Szerintem sem jó a verés, a felismerés jó és jogos, de nem lehet egy pillanat alatt változást várni.

Nálunk mondjuk nem az volt, hogy berugtak volna a szüleim és úgy agyabugyáltak volna el, de alkalomadtán előfordult fakanál is.

Idő volt bizonyos dolgokat feldolgozni, azt sem mondom, hogy rövid volt, de sikerült, azt hiszem. A saját gyerekem nevelése kapcsán sok mindenről beszélgetünk, és sokkal közelebb kerültünk egymáshoz. Tudtak és tudnak bocsánatot kérni is.

Én ma hálás vagyok azért, hogy apám veréssel győzött meg kamaszként arról, hogy előbb a feladatomat kell elvégeznem, és utána lehet játszani.

Igen akkor nagyon haragudtam érte, igazságtalannak éreztem kamaszként, de azt az esetet leszámítva mindig tudtam, hogy szeret, ahogyan én is Őt. Már látom, hogy a helyes irányba fordított vele. Kötelességtudó és felelős döntéseket tudtam hozni később.