Mindig is rideg anya volt, most vágyik a szeretetemre. Ugye normális, hogy nem tudom kifejezni?

Ajánlom neked először is az öt szeretetnyelv megismerését: a beszéd csak egy közülük (a másik négy a tettek, az idő, az érintés és az ajándékok) - egy pszichológus elméletet, hogy ugyanúgy megvan mindenkinek a maga szeretet anyanyelve, mint a beszélt anyanyelve.

Én személyesen nem hiszek a normális szóban, mert szubjektív, hogy kinek mi a normája, de értem, mit kérdezel és értelemszerűen teljes mértékben érthető az is, hogy miért okoz nehézséget neked most kifejezni a szereteted felé. Itt tenném gyorsan hozzá azt is, hogy nekem is viharos gyerekkorom volt és főleg az anyámmal való kapcsolatom miatt, 18 évesen el is költöztem, akkor sokáig "futott utánam", én meg előle, először csak a diplomatikus kapcsolatig, aztán meg egészen külföldig, ahol meg tényleg volt elég fizikai távolságom is átgondolni a dolgokat...

Teljesen meg tudlak érteni és a családi helyzetedet is, és szerintem az egy fedél alatt élés pláne csak további súlyt rak mindkettőtökre. 26 évesen négy éves párkapcsolattal esetleg itt lenne az ideje, hogy összeköltözzetek, ezt mind a barátod, mind anyukád meg kéne, hogy értse, hogy egyes kultúrákban ennyi idősen már nagymamák a lányok, ugye...

De ha nem vele össze, akár egyedül is megpróbálhatnál különköltözni, pont azért, hogy más megközelítésben láthasd a kapcsolatotokat.

A visszaölelni sem megy mondatoddal is annyira nagyon tudok azonosulni, hogy el sem tudod képzelni: már vagy négy éve éltem külföldön, amikor először jött anyukám meglátogatni, és én sosem felejtem el azt az őrülettel teli görcsömet, amikor érkezése előtt azon forrongtam magamban, hogy mit fogok vele csinálni, mert én még azt is éreztem, hogy nem akarom tőle megkérdezni, hogy hogy van, mert egyszerűen nem érdekel a válasza... Ma már erre mosolyogva gondolok vissza, mert annyit változott a kapcsolatunk, haladtunk, normálisnak mondanám, de persze nem laknék vele újra egy fedél alatt... ;)

Szóval a kérdésedre válaszolva érthető, vagy én legalább is teljes mértékben meg tudom érteni, hogy nehezedre esik viszonozni édesanyád szeretét, de hidd el, hogy képes vagy rá, amint más nézőpontból tudod őt látni, kicsit távolabbról, amint nem érzed a fojtogatását.

Ajánlom még amúgy a Mérgező szülők című könyvet, amelyet online is meg lehet találni, talán az neked is tud segíteni, hogy elvágd magadban a láthatatlan köldökzsinórt és érzelmileg is fel tudjál nőni, függetlenedni tőle és felnőttként szeretni, még ha akár "csak" tiszteletből fakadóan is, ami szerintem csak akkor lehetséges, ha megérted azokat a sérüléseket saját magadban, amelyeket ő okozott neked és amiket meg tudsz neki bocsájtani, pláne, ha meg is tudjátok beszélni.

Sok szerencsét kívánok hozzá, én hiszek benned, hogy sikerülhet! <3