Az normális, hogy én nem utálom az apukámat amiatt, mert nem tartja velem a kapcsolatot és nem keres?

Nyugodj meg, nem tudom, hogy normális-e, de ugyanebben a cipőben járok, és egy fikarcnyi dühöt vagy ártó szándékot se érzek apámmal szemben. Anya egy ideig próbált ellene hangolni - okkal, tényleg cserben hagyta apa a családot - gyerekkoromban voltak dühkitöréseim ellene, de mára semmi, sőt, örülök, hogy boldog az új családjával. Valahányszor meglátogatom, nagyon jól érzem magam náluk (ez ritkán van, talán kéthavonta), és nem rovom fel neki (magamban sem) a külön töltött gyerekkort, és hogy nem látott felnőni.

Az a véleményem, hogy nem szabad mérget cipelnünk magunkban, mert az egyedül nekünk árt. Ha nem tudunk megbocsátani, el kell engedni -nem a másik fél miatt, magunk miatt. Én örülök, hogy addig is az életem része, amíg együtt vagyunk, és nem gondolkozok azon, hogy hogy lehetne másképp. Kihozom a helyzetből a maximumot, és szerintem ő is jól érzi magát velem.

21/L

Hasonlóképpen vagyok vele, noha a szüleim válása csúnyábban zajlott, mint a tieidé, és én is jóval nagyobb terrornak voltam kitéve alatta, mint amekkorának szükséges lett volna; ez nagyban érintette a kettőnk kapcsolatát, nem bánt velem jól. Én viszont úgy érzem, szeretem, és nem hinném, hogy ez valaha változni fog, függetlenül attól, hogy látjuk-e még egymást valaha.

21/L (szintén)

Én is ugyanígy, szerintem normális. talán mi lelkileg erősebbek vagyunk, mint akik utálják. Vagy ők sem utálják a szívük mélyén, csak ezt mondják.

Viszont azt még hozzá kell tennem, hogy miután évek maradtak ki a közös életünkből, az én apám megjelent, és onnantól tartottuk a kapcsolatot, viszont nekem nem volt meg az az érzésem, hogy ő az apám, hanem olyan volt, mint kábé a szomszéd bácsi. Ennyire elkopott bennem az érzés.